Talán egy percre vesztettem el az eszméletem és azonnal tudtam is, hogy mi történt velem, hiszen ilyen helyzetben nem először fordult elő, hogy elájultam.
Aztán azon kaptam, hogy Sylar karjaiban vagyok, aki azt hajtogatja, hogy lélegezzek mélyeket és én öntudatlanul tettem is. Ő meg velem együtt lélegzett és az arcomat, mellkasomat simogatta. Azután éreztem, hogy vizet locsol a tarkómba, amitől még jobban észhez tértem.
Csak ekkor nyitottam ki a szemem és az első, amit megláttam az ő aggódó barna szemei voltak. Tényleg aggódott értem? Azt hiszem, most valóban jól láttam.
Pár pillanatig képtelen voltam megszólalni, csak belemélyedtem a szemeibe, de aztán úgymond feleszméltem és kiszabadultam az öleléséből.
Sajnos a szédülésem nem múlt el teljesen, de azért már sokkal jobban éreztem magam és tudtam, hogy ezt most neki köszönhetem.
Hálásan néztem rá és most nem tudtam levenni róla a tekintettem, mintha valami vagy valaki elvarázsolt volna engem. Ő azonban hirtelen felugrott és egy pohár vízzel tért vissza.
- Idd ezt még meg, jobban érzed magad hamarosan! - mondta kedvesen.
Egy ideig tétováztam, hiszen tudtam, hogy így is víz híján vagyunk, ráadásul még a tarkómra is locsolt belőle.
- De te nem kérsz? Te alig ittál. - jegyeztem meg most én is kedves hangon, s közben kérdőn néztem rá.
- Nem, csak idd meg te, én megvagyok. - felelte miközben megrázta a fejét.
Ekkor nagy nehezen kortyolgatni kezdtem a vizet és valahogy valóban kezdett elmúlni a rosszullétem.
Amikor megittam félig a pohár tartalmát ismét ránéztem, talán egy kicsit elérzékenyülten.
- Köszönöm. - mondtam aztán neki halkan és továbbra is csak bámultam rá.
- Nem csak a vizet, hanem, hogy segítettél ezt átvészelni, nélküled még mindig a padlón feküdnék. - tettem hozzá hálásan. Mert igen, hálás voltam neki, még ha félig utáltam is őt, de az utóbbi időben tényleg állandóan kihúzott a galibából.
- Szívesen. - felelte ő is és most olyan szépen és kedvesen nézett rám, mint eddig soha.
Azután gondoltam egyet és én is levettem a pólóm és csak egy ujjatlan felső maradt rajtam. Láttam, hogy a dekoltázsomra pillant azon nyomban, de azt is, hogy amikor meglátta, hogy ezt és is észrevettem, zavartan másfelé kezdett el tekingetni, mint egy kisfiú, ami bevallom, még nekem is vicces volt.
- Hidd el, én is nehezen viselem ezt a meleget. - tettem még hozzá, aztán végigsimított a karomon, de most hagytam neki.
- Tudod...nekem nem éppen a meleggel van bajom. - kezdtem bele, s közben nyeltem egy nagyot.
- Nem igazán bírom a bezártságot mióta....mióta gyerekkoromban kísérleteztek rajtam. - fejeztem be gyorsan, majd lehajtottam a fejem.
Nem is tudom, hogy ezt most miért mondtam el neki, hiszen ezt még amúgy senkinek nem mondtam és hát nem ő az az ember, aki a legközelebb állt hozzám, de úgy látszik, ez a bezártság ezt teszi az emberrel.
- Ezt nem tudtam. - mondta Ő erre együtt érző tekintettel, aztán egy ideig csak hallgattunk.
Nem tudtam, hogy mit mondjak, hiszen most olyan zavaros volt minden. Tegnap még gyűlöltem, ma pedig már hálát is érzek iránta és azt a különös érzést is a közelében, hogy a hatása alá kerülök, ha csak rám néz. Hisz mellette olyan gyengének érzem magam, de ez mégis olyan jól eső gyengeség, megmagyarázhatatlan...
És vágytam az érintésére, a hangját hallani, akármennyire is tiltakoztam ellene, így volt.
Azt hiszem, így hogy lehet nem éljük túl ezt az egészet, még egy kicsit örültem is, hogy ő van itt mellettem.
- Elle, figyelj, ki fogunk innen jutni, ebben biztos vagyok. - szólalt meg aztán hirtelen ő mégis, mire én lassan bólintottam.
- Tudom.- feleltem szűkszavúan, kissé bizonytalanul. - És tényleg hálás vagyok, hogy bejöttél ide a gyerekek miatt.
- Nem csak a gyerekek miatt. - vágta rá szinte azonnal, de utána azt is láttam rajta, hogy zavarba jön és egy pillanatra elkapta a tekintetét, ami nagyon meglepett, de én is elkaptam a tekintetem.
- Tudom, hogy nem hiszed el, de én bármit megtennék érted és én tényleg megváltoztam, már nem vagyok az a szörnyeteg, aki voltam. És nagyon sajnálom, amit veled tettem, ez volt életem legnagyobb hibája és ez belül gyötörni fog, amíg élek. Viszont elfogadhatnád a segítségem. - mondta szenvedélyes hangon, miközben és gyengéden néztem rá, fejemet a falnak támasztva, úgy hallgattam a szavait.
- Talán hiszek neked, de nagyon sok rosszat tettél. És azt is tudom, hogy ebben én is hibás vagyok, de nehéz hinni neked. - válaszoltam én halkan.
- Hát, a szüleink jól elcseszték az életünket. Úgy látom, mindkettőnket jó tönkretették az életét és most próbálnánk ezt helyre hozni. - jegyezte meg, aztán elmosolyodott, de ekkor én is elmosolyodtam, most először, mióta újra találkoztunk.
- Hát el, rendesen. - tetem még hozzá, majd már el is nevettem magam és ő is.
- Kicsit emlékeztet ez a mostani helyzet egy régire, egy napfogyatkozásra... - jegyzete meg aztán halkan, majd jelentőségteljesen rám nézett, de közben észrevettem, hogy egyre közelebb hajol hozzám és én is hozzá.
- Igen, engem, is amikor szintén elvesztettük az erőnket... - mondtam én alig hallhatóan mikor már majdnem összeértek ajkaink.
- Akkor csókoltalak meg először... - folytatta ő is ugyanolyan halkan, mely szavaktól kirázott a hideg, de egyáltalán nem rossz értelemben, és végigfutott az egész testemen, majd a fejemben, a tarkómnál és a gyomromban éreztem aztán leginkább ezt a zsibbasztó érzést.
Aztán már nem volt megállás, mert ajkaink összeértek és lágyan érintették egymást, majd nyelveink is összefonódtak. Behunytam a szemem és most át is adtam magam ennek a csóknak. Ő átkarolta a derekam és szorosan magához húzott és pedig ugyanezt tettem nyakánál fogva, aztán végigsimítottam mellkasán és érezte puha bőrét, megremegtem, közben pedig mindketten levegőért kapkodtunk, azt hiszem, még halkan bele is nyögtem ebbe a csókba. Egyre szenvedélyesebb lett a csókunk és egyre jobban akartam még, még, még, őrülten akartam, de aztán egyszer csak megcsörrent a telefont, mire szétrebbentünk, aztán Sy megindult a készülék felé, én meg úgy éreztem, hogy égek, mint a rongy, olyan zavarban voltam.
Nem hallottam, hogy miről lehetett szó a telefonban, de Sylar arca elárulta, hogy valami nagyon nem jóról.
- Azt mondtak, ha fél órán belül nincs itt Darius, egyikünket lelövik. - mondta komor képpel, mire ismét ideges lettem. Nem magam miatt, hanem inkább attól féltem, hogy az a bizonyos áldozat, majd Victor lesz.
Nem tudtam, mit mondani, csak éreztem, hogy elerednek a könnyeim, ez már túl sok volt nekem, nem akartam még egy embert elveszíteni, már így is túl sokan távoztak az éltemből.
Aztán Sylar közelebb lépett hozzám, megsimogatta az arcom, majd valami olyan elszántságot véltem felfedezni az arcán, mit még soha, vagy ha igen, akkor láthattam, ilyet, amikor éppen valakit meg akart ölni.
- Na, jó ebből elég! Ezt nem fogom hagyni. - mondta fennhangon.
-Amikor azt hittem, Mrs. Petrelliről, hogy az anyám és bajban volt, akkor sem tudtak megállítani a képességblokkolók, hát most sem fognak! - tettem hozzá összeszűkült szemekkel, majd az ajtóra nézett, amit pár másodperc múlva ki is vágott az erejével.
Én elképedve, eltátott szájjal néztem rá, majd utána,mert ő már ki is viharzott a helyiségből.
Aztán odaszaladtam Victorhoz, hogy felébresszem és közben hallhattuk az emberek fájdalmas nyögéseit, amint Sylar össze-vissza röpteti őket, gondolom. Most biztos voltam benne, hogy azoknak a fegyveres embereknek nincs esélyük ellene, így is lett.
Nem sokra rá bejött Lena és a rendőrség embere, hogy jól vagyunk-e.
Már mindenki itt volt, Darius-is, a rablókat elkapták, Victort kórházba szállították. Még Cobell is itt volt már az egyik kolléganőjével, mire kimentünk az iskolából.
Sylar megmentett minket, de nem ölt meg senkit. Nem tudtam róla levenni a szemem, amikor megláttam, de most miden olyan zűrös volt, mindenki csak beszélt és kérdezett vagy éppen ölelgetett, hogy jól vagyok.
A emberrablóknak annyi volt, csak egy gond volt, hogy ebből még nem derült ki, hogy ki írányítja ezt az egész szervezetet.
Ezután Lena az autója felé vezetett engem, hogy hazavisz, mire a hátam mögül egy ismerős hang szólalt meg, Sylar volt az. Zavartam Lena-ra néztem, mire az beült a kocsiba.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi tőlem, ami megmentette az iskolát és közben végigsimított arcomon, majd meg akart ölelni, én egy pillanatra hagytam is, de aztán kibújtam karjai közül.
- Igen, jól vagyok. És köszönök mindent, hálás vagyok azért, amit ma tettél. - mondtam neki valóban hálásan.
- De ez nem változtat azon, hogy nem akarom, hogy a közelemben legyél. - mondtam már hidegen, de azért a szemeitől így sem szabadultam.
- Elhiszem, hogy megváltoztál, de ez semmit sem tesz az ellen, amit gondolok rólad. - mondtam még élesebben. - Megérted ezt?
- Igen, meg. - felelte halkan és bólintott egyet, de egyfajta szomorúságot véltem felfedezni az arcán, de akkor sem tudtam megbocsájtani.
Még egy ideig néztük egymást, aztán beültem Lena mellé az autójába, aki azonnal el is hajtott.
Még egyszer Sy-ra néztem és azt hiszem, meg is sajnáltam. Ma mindenkit megmentett, de ő mégis olyan magányosan állt ott, szinte türkrőződött róla a magányosság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése