IX. - FEJEZET - Szörnyeteg [ Syler szemszöge ]

(Kérlek, hogy mielőtt olvasod a fejezetet, nézd meg azt a rövidke videót. Segít elmondani, azt amit le akarok írni. A videót nem én készítettem, de nagyon tetszik, igazán jó munka! Köszönet érte Cristina-nak.)

Elle? Édes kis Elle. Valóban ő volt az? 

Folyamatosan ezen a kattog az agyam,  mióta megláttam őt az iskolában.

Most az utcákat járom, mert magányra van most szükségem. Magányra, amitől mindig is féltem.

Ez egyszerűen felfoghatatlan. Hogy lehetséges ez? Hiszen megöltem őt. Az egyetlen nőt, akibe szerelmes voltam.

Ha arra gondolok, hogy hogyan is jutottam idáig, hogyan siklott ki az életem, hogy lett belőlem ez a szörny, végigvonul előttem az egész életem. Mert sohasem akartam gyilkos lenni, de az események mégis arra kényszerítettek mindig, míg végül én is el hittem, hogy más nem lehetek.

Pedig csak szeretete vágytam, hogy valaki olyannak szeressen, amilyen voltam, önmagamért. Ma már azt hiszem, ezt meg sem érdemeltem volna.

Minden esetre, most már tudom, hogy ki vagyok és ki is akarok lenni, annyi keresgélés után.

Mindig is átlagos gyerek voltam, egyszerű, hétköznapi. Nem voltam buta gyerek, de sohasem a legjobb, nem voltam rossz magaviseletű, de sohasem a legpéldásabb.

Elég visszahúzódó is voltam és a lányok felé sem mertem közeledni. 

Sokan csúfoltak is amiatt, ahogy anyám öltöztetett és azért is, mert apám elhagyott bennünket.

Igen, ez volt az első meghatározó élmény az életemben: apa nélkül felnőni. Így igen nehéz volt férfivá érnem,  egy erős apai kéz nélkül.

Viszont akkor éreztem magam a legjelentéktelenebbnek, amikor már a saját anyámnak sem feleltem, meg amikor nem voltam neki elég különleges.

Sose voltam különleges, amíg egy tudós meg nem keresett azzal, hogy azt gyanítja, van egy bizonyos képességem.

Ezzel indult el az a lavina, mely az életem a sötétségbe, a semmibe, a kilátástalanságba, abba a mocsokba vezette.

Sok embert megöltem, amire nem vagyok büszke, de egyszerűen képtelen voltam tenni a természetek ellen, akkor még.

Utolsó segélykiáltásként még meglátogattam anyám, hogy mutasson kiutat ebből a szörnyűségből, de ő csak még jobban beletaszított, aminek a vége az lett, hogy véletlenül megöltem.

Onnantól lett belőlem Syler, akit ma már gyűlölök, és aki többé nem leszek.

Ettől a pillanattól fogva mindig valaki használni és kihasználni akart engem. Sohasem az ember, én magam kellettem, hanem, Syler, a gyilkos kellett. Valaki csak kísérletezett rajtam, valakinek az erőm és gyilkos ösztöneim kellettek, pedig én úgy kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba is. Mindig a magunk hasznára akartak fordítani, de ezt senkinek sem hagytam, és amint rájöttem az árulásra, fájdalmas bosszút álltam, míg végül minden érzés és minden emberi eltűnt belőlem.

Ott volt az apám, aki elhagyott, az infantilis anyám és ott volt Elle. 

Elle...Megmentette az életem, de ő is csak elárult engem. Pedig, amikor megláttam olyan volt, mint egy angyal. Gyönyörű és jóságos, azt hiszem, azonnal beleszerettem.

Lehetett volna happy end is a mi történetünk, de abban az időben annyi árulás ért, annyian kihasználták, hogy én is csak szeretete és családra vágyom, hogy el kellett vágnom mindent, ami a jó felé vezetett. Pedig Elle-el közös jövőt, családot, gyereket terveztem, aztán ez mind szertefoszlott.

Abban az időben zavarodott voltam és mivel ő volt az egyik személy, aki ezt tette velem, aki miatt ilyen szörny lettem, meg kellett őt ölnöm, mert abban a pillanatban a bosszú kellett.

Fájdalom hasított akkor a szívembe, s ahogy Elle teste égett a tűzben, az a tűz az én lelkemet és szívemet is elégette, ezzel Gabrielt is megsemmisítettem, és lett belőlem egy üres, érzéketlen, ösztöneire hagyatkozó, vívódó szörnyeteg.

Már csak a bosszú hajtott, hogy megbüntessem azokat, akik játszottak velem, és itt útközben valahol elvesztem. 

Önmagamat akartam már csak megtalálni, hogy miért vagyok én ilyen, hogy honnan származom, hogy van-e még esélyem a jóra?

Egyetlen személy volt ennek az egésznek a megmondhatója, még pedig a biológiai apám, aki viszont szintén nagy csalódás volt. Megölte anyámat, pénzért eladott, majd újra megpróbált megölni az erőmért.

Milyen ember ő? Talán nem is ember? Ki képes eladni a saját fiát? Ki az, aki megbánás nélkül öl? Csakis egy szörnyeteg. Legalább azt is megtudtam, honnan örököltem ezt az éhséget, ki miatt vagyok egyáltalán és vagyok ilyen.

Ebből az egészből azt tanultam, hogy félre kell tennem az érzelmeket és újra kezdjek mindent, hogy én lehessek a leghatalmasabb ember a világon.

Aztán elvették az emlékeim és a testem és hosszú keresgélés után rátaláltam magamra, arra a Gabrielre, aki mindig is akartam lenni és aki vagyok ma is.

Persze, mindez nem mentség arra, hogy bántottam másokat, hogy elvettek életeket és ezek a rémálmok örökre gyötörni fognak, de ma már senkit se tudnék megölni, mert boldoggá tesz, az ha segíthetek másoknak, ha megvédhetem őket.

Viszont Elle-el nem tudom, hogy mi legyen, mert szemmel láthatóan gyűlöl, láttam a szemében, de ennek ellenére meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy bosszút álljon rajtam, hogy saját belátása szerint járjon el velem. Ez jár neki.

VIII. FEJEZET - Váratlan

Az ezután következő hetekben elég gyorsan történtek az események, pódiumra kerültünk és mindenki a különleges képességekkel foglalkozott.

Természetesen voltak táborok, akik félelemből vagy talán irigységből, de nem akartak befogadni bennünket, de voltak olyanok is, akik segítették "emberré válásunkat", illetve adaptálódásunkat a társadalomba és az életbe.

Minden esetre az iskola számára sikerült egyre kedvezőbb változásokat elérni és már a hivatalossá tétel küszöbén álltunk.

Én is egyre jobban azon a véleményen voltam már, mint Dar és Lena, hogy nem is olyan jó ez a bujkálás, hiszen mi nem ártunk senkinek. Igaz, azokat is megértettem, akik iszonyodtak tőlünk, hiszen én sem voltam mindig jó és nagyon sok szörnyeteget is ismertem, hogy ne nevezzek meg senkit...

Sok politikus - főleg, akinek szintén volt képessége -  is a mi oldalunkon állt és ők is segíteni szerettek volna nekünk, hogy  hivatalos legyen az iskola és a mi gyerekeink is úgy tanulhassanak, mint mások.

Egyik nap Lena és Darius azzal fogadtak engem, hogy aznap délután érkezik hozzánk egy szenátor, aki eljár majd az iskola ügyében, mert ez neki is ugyanúgy szívügy, mint Darius-nak.

Ugyan milyen szenátor az, aki ennyire bele adja a szívét más ügyeibe?  - tettem fel a kérdést magamban, hiszen ők ezért nem arról ismertek, hogy minden érdek nélkül cselekszenek.

 - Na és ki az nagylelkű szenátor?  - kérdeztem kicsit gúnyos hangnemben, de közben megcsörrent Darius telefonja és intett, hogy ki kell most mennie, mert ez fontos hívás.

 - Petrelli szenátor az. - felelte Darius helyet ezért Lena.

 - Petrelli szenátor?  - kérdeztem megdöbbenve. - Hiszen ő halott.

 - Nathen Petrelli halott, de most az öccséről Peter Petrelliről beszélek. - helyesbített Lena.

 - Peter??? - kérdeztem hüledezve, majd elnevettem magam. - De hát ő mindig is utálta a politikát és igyekezett távol maradni ettől az egésztől.

 - Most úgy látszik, úgy gondolja, van értelme annak, amit csinál. - folytatta Lena.

 - Hát...lehetséges. - mondtam elgondolkodva, majd nagy levegőt vettem. - Minden esetre szeretnék beszélni vele én is, egy-két dologért azt hiszem, a bocsánatát kell kérnem. - folytattam, mire Lena kérdőn nézett rám.

 - Tudod, mondtam, hogy nem voltam mindig jó kislány... - tettem még hozzá, aztán kissé huncutul, kissé keservesen elmosolyodtam, amikor Peterre gondoltam.

 - Akkor most itt lesz az alkalom, mert úgy egy óra múlva itt is lesz a szenátor a tanácsadójával együtt. - vágta rá Lena a megjegyzésemre.

 - Értem, akkor majd itt leszek, de most most még van egy kis dolgom, de egy óra múlva biztosan itt leszek. - ígértem, majd felálltam a székről és a tantermembe indultam.

Körülbelül több, mint egy óra múlva feleszméltem a papírjaim mellől és eszembe jutott, hogy Peternek valószínűleg most kellene megérkeznie, ezért felálltam az asztaltól és gyors léptekben megindultam végig a folyosókon keresztül, hogy az előcsarnokon át Darius irodájába mehessek.

Amikor az előcsarnokhoz értem, láttam meg, hogy egy halom öltönyös testőr áll ott, előttünk meg éppen Darius üdvözöl két öltönyös férfit. Biztosan Peter és a tanácsadója azok. - állapítottam meg magamban, majd közelebb léptem.

Ott volt Lena és még egy-két másik tanár is.

Amikor megláttam Petert, azonnal elmosolyodtam, de ő még nem látott meg engem, sőt senki nem vette észre, hogy én is ott vagyok. Gondolom, a testőrök igen, de hát ők meg se moccantak.

 - Annyira hálás vagyok, hogy eljöttetek, Peter. - hallottam Darius hangját.

Én meg csak lassan előrefelé lépkedtem, s láttam, hogy egy magas férfi áll Peter mellet, de nem láttam az arcát, mert az egyik testőr éppen eltakarta őt.

Annyira ismerős volt, de nem ugrott be, hogy ki az...pedig a termete, a testtartása, a mozdulatlansága, annyira emlékeztetett valakire.

 - Örülök, hogy mindannyian egyet akarunk. Peter, Gabriel, gyertek, menjünk az irodámba, ott kényelmesebben beszélgethetünk!  - mondta tovább Darius.

Gabriel. Gabriel??? Azt hiszem, hogy ezekben a percekben a testem és az agyam külön utakon jártak. 

A logikus gondolkodásom egyenlő volt a nullával. Már majdnem Lena mellé értem, amikor megláttam annak a bizonyos férfinak az arcát. Syler!!!!!!!!! Ő volt az, csak úgy látszik, megint a Gabriel nevet használja.

Már éppen a világ leggyerekesebb dolgát akartam tenni: hátat fordítani, míg senki nem vesz észre és elrohanni, ki innen, de akkor megcsörrent Lena telefonja és mindenki az irányunkba kapta a tekintetét.

Ő is, Syler is. Csakhogy annyira közel álltam már Lena-hoz hogy aki abba az irányba nézett, engem is látott. És hát elég furcsa látvány lehettem a rémült és falfehér arcommal, ahogy Sylert bámulom megkövülten.

Ekkor ő is észrevett engem és tekintetünk úgy fél percig összekapcsolódott és egymás tekintetébe mélyedtünk.

Ezekben a percekben minden érzés átvonult rajtam, amit valaha iránta éreztem: undor, iszonyat, félelem, még egy pillanatra a szerelem is, de legvégül most csak a gyűlöletet éreztem iránta, amivé vált az iránta érzett szeretetem.

Láttam rajta is a megdöbbenést, nem tudta leplezni, hogy el sem hisze, amit lát, vagyis egy olyan személyt, akit már megölt. Hát igen, nem volt elég körültekintő.

Éreztem, hogy az egész fejemet átjárja valami jeges iszonyat és egy hang se jön ki a torkomon. Kezdtem szédülni és remegni, a lábaim pedig reszkettek, hogy már alig tartottak.

Rosszullét és hányinger kerülgetett és nem volt bennem most semmi bátorság,  egy pillanatra csak valami üresség volt bennem, azaz semmi és olyan érzésem volt, hogy ismét halott vagyok és ezt az egészet csak kívülről látom.

Aztán, mikor egy pici erőhöz jutottam, újra, hirtelen megfordultam és elszaladtam a mosdóba.

Levegő után kapkodtam és úgy éreztem, mindjárt hányok, de mégsem történt semmi.

Jéghideg vizet locsoltam az arcomra, de egyelőre az sem segített, aztán csak nekidőltem a falnak, majd lassan lecsúsztam és a földre ültem, majd meredten bámultam a semmibe.

Ajtócsapódásra és magassarkú cipők kopogására lettem figyelmes, majd már csak azt észleltem, hogy valaki leguggol mellém. Lena volt az és olyan gyengéden nézett rám, hogy ettől a nézéstől  máris jobb volt egy kicsit.

 - Lena, ő volt az, Syler, csak most az valós nevét használja. Nem tudom, miért, de... - kezdtem bele zaklatottan és lihegve.

 - Tudom, Elle, de már nincs mitől félned, elment. - mondta Lena megnyugtatólag, majd megsimogatta az arcom.

 - Tudja, hogy én vagyok az?  - kérdeztem riadt szemekkel, mire barátnőm csak bólintott.

 - És nem akart utánam jönni, hogy befejezze, amit elkezdett velem? - kérdeztem ijedt hangon, mint egy védtelen kislány.

 - Nem, nem akart sőt. - felelte azonnal Lena egy halvány mosoly kíséretében.

 - Ő is pont úgy reagált, mint te, majd miután kiszaladtál, ő is elnézést kért és elment valahová. - mesélte tovább Lena.

 - De Darius azt mondta, hogy nem volt abban a férfiban semmi rossz. Nem akar bántani téged. Telepata lévén ő ezt érzi. - tette hozzá kedves hangon.

 - Nem, nem szabad hinni neki, valahogy trükközik, nagyon intelligens. - feleltem én meg ismét hadarva.

 - Nem akarom többé látni! - mondtam, majd éreztem, hogy nem bírok a könnyeimmel és végül zokogásban törtem ki, mire Lena megölelt.

 - Rendben, majd beszélek Darius-szal, hogy ne hozza őt ide többet, jó?  - kérdezte, amire most én bólintottam, de nem is igazán fogtam fel szavait.

Egyáltalán mit csinál vele Peter, hisz ők is halálos ellenségek voltak eddig. Nem, ez nekem túl magas és most nem akartam ilyeneken agyalni, csak az érzéseimet kikapcsolni lett volna jó.

 - Gyűlölöm őt! És a halálát kívánom most is! - mondtam még gyűlölködő és egyben szerencsétlen tekintettel.

És most tényleg gyűlöltem, legalább is ezt éreztem. Még soha senki nem bántott meg annyira, mint ő.

Még soha senki nem vett el annyi mindent. Pont ő, aki normális élettel kecsegtetett és amit már kezdtem elhinni és elfogadni, hirtelen, minden ok és magyarázat nélkül elvette tőlem, de még annak a lehetőségét is, hogy én találjam meg a magam útját.

Ehhez nem volt joga, de én bosszút fogok állni rajta, még ha ez lesz az utolsó tettem, akkor is!

VII. FEJEZET - Változások

Órák után a tanáriban üldögéltünk több tanárral és éppen a jól megérdemelt kávénkat iszogattuk, beszélgettünk, tanakodtunk szokás szerint.

Az egyik tanár, Victor bekapcsolta a tévét, mert kapott valakitől egy üzenetet, hogy a NBC és még számos más nagy TV-csatorna megszakította az éppen aktuális adását, mert valami világrengető, váratlan esemény történt.

Mind elcsendesedtünk, Victor pedig bekapcsolta a televíziót.

Sokáig szóhoz sem tudtam jutni, ezekre az eseményekre nem számítottam, senki nem számíthatott rá.

Csak néztem ki a fejemből, pontosabban a képernyőre meredtem levegő után kapkodva.

Claire Bennet volt a nagy szenzáció, miközben arról beszélt, hogy meg akar mutatni valamit a világnak, elmondja, ki is ő.

Amikor ezt kimondta, én már nagyon is jól tudtam, hogy miről lesz itt szó, csak éppen nem hittem a fülemnek.

Már több hete próbáltam elérni Claire-t, de nem volt otthon, sem a kollégiumban, de még a mobilját se vette fel, most már tudtam, hogy miért.

A kamerák követték Claire-t a felvételen, ahogy egy óriáskerék felé vette az irányt határozott léptekkel.

Csak most volt kivehető, hogy az felvétel egy cirkuszban készült, vajon mit csinálhatott ott Claire? 

Aztán a lány, amikor odaért az óriáskerékhez, felmászott rá. Csak mászott feljebb és feljebb, amennyire csak fel tudott. A következő pillanatban viszont már levetette magát a magasból és kifeküdt szétterülve a földön, amikor leért.

Pár másodperc múlva mocorogni kezdett, majd véresen, összeverve és összetörve felállt és miközben éppen helyrerakta törött csontjait és végtagjait, elszántan nézett a kamerákba.

Igen, meg akarta mutatni a világnak, hogy ki is ő, hogy milyen emberek is léteznek, amit sokan még csak nem is sejtettek.

Én mindig is az a rejtőzködős fajta voltam, ezt tanultam a Társaságnál, ezért eléggé megrázott ez a dolog, hiszen ki tudja, hogy mit szólnak ehhez az emberek és nem akarok kísérleti patkány lenni, voltam eleget, a saját apámé...

 - Ez nem lehet. Ezt nem tehette Claire. - mondtam idegesen, amikor vége lett az adásnak.

 - De igen , Elle. hiszen ez nagyszerű, végre befogadnak majd. - mondta viszont Lena erre, aki mindig is arra vágyott, hogy adaptálódni tudjunk a társadalomba.

Végignéztem a többi tanáron is és elég eltérők voltak a reakcióik: fele úgy reagált, ahogy én, de sokan Lena-val értettek egyet.

Az igazság az volt, hogy nem arról volt szó, hogy én nem szerettem volna normális életet élni, úgy hogy nem kell titkolnom, mi vagyok, éppenséggel csak nagyon féltem. Nekem nem voltak jó tapasztalataim.

 - Talán az, de ezzel most minden...minden... - hebegtem még mindig hihetelenkedve.

 - Ezzel most minden megváltozik! - hallottam meg a hátam mögül Darius kijelentését, aki befejezte helyettem a mondatot és aki bizonyára szintén hallott Claire akciójáról.

Mos olyan volt a tekintette, mint aki nem is köztünk van. Végül is, a teste itt volt, de gondolatai már messze jártak. Ő már szőtte a terveit, hogy ez az egész, hogy válhat majd hasznára az iskolának.

Talán ő látta már ennek az egésznek a kimenetelét, látta a jó oldalát a dolgoknak, amit én még egyáltalán nem.

Egyben viszont biztos voltam: nagy küzdelmek elé nézünk.

VI. - FEJEZET - Dean

Attól függetlenül, hogy mostanában egész jól éreztem magam, hogy volt nekem is életem és voltak céljaim, néha még mindig rám tört a szomorúság és a melankólia.

Ilyenkor Lena barátnőm mindig felajánlotta, hogy aludjak nála. Ekkor általában csajos napot vagy csak csajos estét tartottunk.

Ez ezen az estén is így volt, Lena-nál aludtam.

Valamiért viszont egy istennek sem sikerült eladnom. Csak forgolódtam és gyötörtek a zavaró gondolatok és érzések, de legalább nem voltam egyedül és nem féltem.

Egy idő után úgy gondoltam, megpróbálkozok azzal a régi jól bevált módszerrel, hogy iszok egy pohár langyos tejet, hátha attól sikerül végre elaludnom.

Felkeltem az ágyból, majd magamra vettem egy sport felsőt, aztán megindultam a konyhába.

A konyha ajtó előtt állva azonban, furcsa csörgő és harsogó hangokra lettem figyelmes. Kissé megijedtem, de úgy gondoltam nem futamodok meg. Már ujjaim közt járattam elektromos sugaraimat, hogy ha esetleg védekeznem kellene, készenlétben lehessek,  de még nem támadtam.

Ahogy lassú, óvatos mozdulatokkal kinyitottam az ajtót, megláttam, hogy egy férfi ül nekem háttal a konyhapultnál és valami sütit fal meg dohányzik. Még mindig bizalmatlan voltam, sőt, csak most kezdtem el félni igazán, mire ő megfordult és rám vigyorgott azzal a bizonyos "nőbűvölő" mosolyával, amit a későbbiekben annyiszor láttam.

 - Szia szépség. Most mi lesz? Megsütsz vagy megégetsz?  - kérdezte egy huncut mosoly kíséretében, aztán elnevette magát.

 - Te ki vagy és mit csinálsz itt?  - kérdeztem még bizalmatlanul miközben kicsit közelebb léptem, de a tekintettem marad ugyanolyan távolságtartó.

 - Dean vagyok, Lena bátyja. Te meg biztosan Elle vagy. - folytatta tovább és a mosolygást sem hagyta abba.

Én erre csak bólintottam, aztán mire eljutott az agyamig, hogy ő valóban Dean lehet, elnevettem magam, majd csak most kapcsoltam, hogy a sugarak még mindig az ujjaim közt cikáznak, így azt is megszüntettem.

 - Igen, tényleg Elle vagyok. És ne haragudj, csak azt hittem, valami betörő vagy ilyesmi jár itt. - mondtam már kedvesebben. Azt nem akartam elmondani, hogy még arra is gondoltam, talán Syler az.

 - De nem úgy volt, hogy csak holnap érkezel? - kérdeztem tőle meg elgondolkodva.

 - De igen, úgy volt, viszont előbb végeztem az ottani dolgaimmal, így az éjszakai járattal érkeztem. - felelte a férfi kedvesen.

 - Mi lenne, ha akkor most megcsinálnád azt, amiért a konyhába jöttél, aztán pedig ide ülnél mellém és beszélgetnénk egy kicsit?  - dobta fel az ötletet ismét azzal a csábos mosolyával, aminek nem igen lehetett ellenállni. Közben kezével a mellette levő székre ütött finoman.

 - Én csak egy pohár tejet akartam inni. Kérsz te is egyet?  - kérdeztem, mire ő bólintott. Így kiöntöttem két bögre tejet, beraktam megmelegíteni a mikro-ba, majd az egyik bögrét neki adtam, a másikat magam elé tettem és leültem Dean mellé.

 - Szóval akkor te vagy a Szikra lány?  - kérdezte tovább vigyorogva Dean. - Sokat hallottam már rólad Lena-tól, de a fenébe is, azt nem említette, hogy ennyire szép vagy. - tette még hozzá, majd folyamatosan,  már szinte zavarba ejtően nézett a szemeimbe. Csak most vettem észre, hogy kékek a szemei és nem is akármilyenek, hanem türkizkékek, amilyeneket még soha sem láttam. Tényleg a legszebb kék szem volt, amit valaha láttam.

Ő meg csak mosolygott és mosolygott rám, mire én kapcsoltam, hogy bámulom őt, ezért zavarodottan a tejem után nyúltam.

 - Szóval, akkor te is a suliban fogsz tanítani?  - érdeklődtem, hogy inkább beszélgessünk, ha már azt akart.

 - Még nem tudom, de azt hiszem igen, habár nem hiszem, hogy sokáig maradok a városban, ugyanis nem vagyok az az egy helyben megmaradó típus.  - mondta, aztán rám kacsintott, majd rágyújtott egy újabb szál cigarettára és engem is megkínált.

Igazából nem voltam dohányos, de most azért elvettem egyet és én is meggyújtottam mindkettőnkét, az erőmet használva.

 - Viszont, most, hogy tudom, micsoda szépségek tanítanak ebben az iskolában, lehet tovább maradok.  - flörtölt velem huncut képpel, és közben tetőtől talpig végigmért, de én megpróbáltam ezeket a megjegyzéseket és tekinteteket figyelmen kívül hagyni.

Lena mesélte, hogy a bátyja nagy nőcsábász, ezért ez nála állandó viselkedés.

Azon az éjszakén Dean-nel hajnalig beszélgettünk és el kell, hogy mondjam, ez nem az egyetlen és utolsó alkalom volt. Attól a naptól fogva egyre több közös programunk volt és Dean-nek köszönhetően néha még szórakozni is eljártam. Ez, azt hiszem, egy újabb barátság kezdete volt.

V. FEJEZET - Szerelem és szenvedély a múltban [ Elle visszaemlékezése ]

Ahogy telt és múlt az idő egyre többet meséltem magamról Lena-nak és ő is nekem. 

Ha volt időnk, egyre többet beszélgettünk, habár azt hiszem, ő kíváncsibb volt.

Egyik alkalommal arról beszéltünk vele és a diákokkal az egyik sétánk alkalmával, hogy kinek mikor jelentkezett ez ereje legelőször. Volt, akinek iskolás gyerekként, volt akiknél a pubertás korban jelentkezett először, én már ezzel az erővel születtem és nem is igen kíméltek, azonnal használnom is kellett. Nem is igazán tudom, milyen  hétköznapi embernek lenni, csak most, az itt töltött hónapok után kezdek emberivé válni.

 - Tanárnő, akkor maga nem is élt még egy pillanatig sem az ereje nélkül?  - kérdezte meg kíváncsiskodva az egyik tanítványom.

 - De, egyszer, két napig nem volt erőm napfogyatkozáskor... - mondtam elkomorodva, mert eszembe jutott, hogy mik történtek velem akkor, hogy kivel voltam éppen akkor, hogy éppen akkor törtek fel bennem soha nem ismert, emberi érzések.

 - És milyen volt a képességei nélkül?  - kérdezett tovább a leányzó.

 - Nem is tudom, olyan gyengének éreztem magam, de mégis, akkor éreztem magam igazán önmagamnak... - mondtam elmerülve az emlékekben és már ott jártam, akkor ott, Vele...

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

SYLER AND ELLE (egy elhagyatott házban)

 Aznap éppen Syler apja - akkor még azt hitte, hogy az apja - egy feladattal bízott meg bennünket, hogy találjuk meg és vigyük el neki Claire Bennet-et még aznap.

Mi úgyis tettünk, illetve az csak a megtalálás részre igaz, mert sajnos éppen abban a pillanatban tűnt el az erőnk, amikor meg akartuk támadni Claire-t és az apját. Így erőtlenül, Noah Bennett könnyen meglógott előlünk, mi meg csak erőtlenül, fejbe kólintva feküdtünk a földön.

Aztán, amikor már kettesben maradtunk, nagy nehezen feltápászkodtunk.

Sylernek Mr. Bennet kificamította a kezét, de én helyre tettem. Komolyan, úgy nyavalygott, mint egy kis óvodás és ez részben vicces is volt.

Aztán következett az elképedés. Amikor megbizonyosodtunk arról, hogy valóban nincs többé erőnk, Syler nem hogy dühöngött volna vagy elkeseredett, hanem boldognak tűnt.

- Mi történik velünk?  - kérdeztem én kétségbeesetten, hiszen olyan furcsa volt minden.

 - Fogalmam sincs. - felelte Ő elmélázva. - Korábban mindent megértettem, de most értelmetlen minden. - mondta most tényleg más hangon, mint eddig bármikor.

 - Emberek vagyunk. - mondta olyan hangon, mint akinél elmentek otthonról.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy őt ez örömmel tölti el, én pedig nem lepleztem elképedésemet. Azt hittem, ő az erőinek a megszállottja.

 - Te ennek örülsz?  - kérdeztem elkerekedett szemekkel.

 - Igazából...könnyebb. Nincs már az az éhség. Tudod, a hatalomvágy elbódít, mintha pamut meg jég lett volna a fejemben. - folytatta és még egy apró mosoly is megjelent az arcán.

 - Nem éreztem így már...mióta megismertelek. - fejezte be monológját, én pedig ismét éreztem a bűntudatot.

 - Én csináltam szörnyet belőled. Ez az én hibám. - mondtam kissé idegesen, nagyot sóhajtva, majd hátat fordítottam neki és idegesen járkálni kezdtem a szobában.

 - Nem! - vágta rá Syler hirtelen, mint aki mentséget keres a számomra és talált is., s közben utánam eredt.

- Te csak parancsot teljesítettél a Társaságnak.

 - Pontosan! De most tudod, milyenek vagyunk?? - kérdeztem még idegesebben, majd pár lépéssel közelebb mentem hozzá.

 - Gyengék?  - vágta rá az inkább kérdést, mint feleletet.

 - Többé nem vehetjük el, amit akarunk.  - mondtam még ugyanolyan nyúzott arckifejezéssel, mintha az életem múlna ezen.

  - Ki mondta?  - vágta rá elszántan Slyer, miután olyan megátalkodott képpel nézett rám pár másodpercig,  hogy az sem tudtam, mi van, aztán hirtelen megfogta a nyakam, magához húzott és határozottan megcsókolt.

Én először azt sem tudtam, hogy reagáljak, csak kimeresztett szemekkel néztem rá, azonban ajkai annyira finomak és gyengédek voltak, hogy pár másodperc múlva behunytam a szemem és csak élveztem ezt a fenomenális és egyre szenvedélyesebb csókot.

Abban a pillanatban éreztem, hogy számomra ez több, mint bármi eddig ezen a világon és azonnal meg is kívántam őt.

Úgy csókoltuk egymást, mintha számunkra ez lenne a világ és a kiút a boldog élethez. Talán az is lehetett volna...

 Egyre vadabbak lettünk, és e-csókok közben lassan kigombolta a pulcsimat és a földre dobta. Én meg a vágy hevében ugyanezt tettem az ő dzsekijével.

Hatalmas kezeivel átérte az egész derekam, majd szinte befedte velük egész felsőtestem. Nagyon jól esett, ahogy simogatott és tapogatott. Nem tudom, hogy ennyire jól csinálta-e, amit csinált, vagy csak azért volt különleges, mert olyat éreztem iránta, mint soha senki iránt. Mindegy, a gondolkodást ezzel be is fejeztem és ezután csak a vágyaim hajtottak.

Azután már ő is gyorsabb mozdulatokkal vette le a rövid ujjú felsőt és a melltartót rólam, én pedig kapkodó mozdulatokkal gomboltam ki az ingét. 

Ezután a földre ült, engem pedig óvatosan az ölébe húzott úgy, hogy lábaim egyelőre egy oldalon voltak, pont, mint egy kislánynak.

Csókjaink egyre vadabbak és erotikusabbak voltak, kezeink pedig egyre többet fedeztek fel a másik testén.

Egy idő után finoman letett az öléből és a földre, vagyis a dzsekijére fektetett, ő pedig fölém hajolt és így csókolgatta egész felsőtestemet, egészen a hasamig. Utána kigomboltam és levette a rólam a nadrágot, majd a maradék alsóneműt is, mire egész testem reszketett és tűzben égett érte.

Amikor kezével nőiességemhez ért, halkan nyögdécselni kezdtem, de aztán én is cselekedtem, tehát kicsatoltam a nadrágját és közös erővel letoltuk róla. Ugyanaz történt alsógatyájával is.

Soha nem akartam még így semmit, mint őt magamban tudni, de ahogy láttam, egyre gondoltunk, mert ezután már nem teketóriázott, hanem gyengéden, de mégis határozottan belém hatolt.

Mindketten felnyögtünk, aztán mozogni kezdet bennem, először csak finoman, érzékein, de aztán begyorsított.

Közben folyamatosan csókoltuk egymás ajkát, vagy néha ő a nyakamat, dekoltázsomat melleimet és én pedig egyre szenvedélyesebben simogattam felsőtestét.

Szinte egy ritmusban mozogtunk, és ő egyre jobban bennem volt, szinte teljesen betöltött. Egy idő után lassított a mozdulatain, de most inkább erősebben, tövig hatolóan mozgott bennem. Minden egyes lökésnél hangosan felnyögtünk vagy lihegtünk.

Aztán fordult a kocka, én kerültem fölülre.

Először csak feküdtem rajta és lassan mozogtam, élveztem, ahogy meztelen felsőtesteink egymáshoz tapadnak. Teljesen meghitt volt ez a pillanat. Ahogy szemeimbe nézett, tudtam, hogy ő is azt érzi, amit én.

 - Annyira szép vagy! - suttogta, amikor végigsimított arcomon, mire én kedvesen rámosolyogtam.

Ezután felültem rajta és körkörös mozdulatokkal mozogtam csípőmmel. Láttam rajta, hogy tetszik neki, mert közben csak úgy kapaszkodott combjaimba, fenekembe vagy éppen melleimet markolászta.

Na, a hangokkal én se spóroltam és szex terén sem fogtam vissza magam., egyre gyorsabban mozogtam rajta. Semmi sem érdekelt, csak élveztem és tettem, ahogy éreztem, önmagam voltam.

Éreztem, hogy közel már a csúcs, ezért egy picit ismét lassítottam mozgásomon, hogy meghosszabbítsam ezt az érzést s meg is akartam még csókolni őt. Csókolni, mert ezzel kit tudtam fejezni a vágyaimat  és az érzéseimet iránta. Aztán testemet elöntötte a forróság és csodálatos orgazmust éltünk át együtt.

Ő egy picit hátradőlt, én pedig rajta maradtam és mellkasára bújtam.

Ezután ő megfogta az ingét és a hátamra terítette, ami ismét arról árulkodott, hogy milyen gondoskodó is tud lenni.

Boldog voltam és arra jöttem rá, hogy szeretem őt. Mindig is szerettem, talán már akkor, amikor megismerkedtünk. Nem kellett ezt kimondani, de tudtam és éreztem, hogy benne is ezek a dolgok játszódnak most le.

Csak mosolyogtam, mert annyira új volt most minden, az hogy velem is történhetnek ilyen jó dolgok. Azt se vettük észre, hogy már hajnalodott.

 - Gondolod, hogy így marad?  - szólaltam meg aztán én először. Mindig is beszédesebb voltam.

 - Mi, a képességünk vagy mi ketten?  -  kérdezett ő meg vissza, mire halkan elnevettem magam.

 - Mindkettő. - feleltem aztán még mindig a mellkasán fekve.

 - Én már nem tudok semmit. - felelte aztán Syler elgondolkodva, de éreztem, hogy pont olyan békés, mint én.

 - Mi van, ha...így marad?  - kérdeztem miközben hirtelen felnéztem rá, de aztán ismét visszanyomtam fejem a mellkasára.

 - Akkor megkaptad, amit akartál. - válaszolta Syler gyengéd hangon és halványan el is mosolyodott.

 - És én mit akarok?  - kérdeztem én is ugyanolyan kedves hangon  és huncut mosoly közepette és most felemeltem fejem, hogy szemébe nézhessek, de ő is ugyanezt tette, majd gyengéden puszilgatni kezdte ajkaimat.

Aztán hátrasimította a hajamat, majd egy hatalmas levegőt vett és kifújta azt, mint akinek most esik le a válláról egész életének nehézsége.

 - Egy esély, hogy újragondoljunk mindent. Képesség és veszélyek nélkül. - tervezgetett miközben arcomat simogatta, én közben és elképedve hallgattam őt.

 - Ijesztő...  - mondtam elgondolkodva most én.

 - Igen. És váratlan. - mondta szerelmes hangon, majd ismét egy puszit akart adni a számra, de én elvettem a fejem. 

 - Mi a képességek vagy mi?  - kérdeztem meg előtte egy halvány és huncut mosoly kíséretében.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 - Miss Elle, miss Elle?  - zökkentett ki pár gyerekhang elmélázásomból.

 - Elmennénk mi is ide a játszótérre, szabad?  - kérdezte az egyik kislány az osztályomból, mire én csak bólintottam.

A gyerekek leléptek, csak Lena maradt velem, aki tudta, hogy miről van szó, azért csak szó nélkül átölelt, mert már megint a sírás határán álltam.

 - Mikor felejtem már el őt végre?  - kérdeztem szomorúan.

 - Hamarosan. - felelte barátnőm és még szorosabban ölelt most, ami egyre jobban megnyugtatott.

IV. FEJEZET - Élet??

Másnap aztán úgy is tettem, ahogy ígértem és elmentem abba a bizonyos iskolába, a Heroes Constituting-ba.

Az iskola tényleg még nem régen nyílhatott és még sok változást kell itt kieszközölni, és talán egyszer hivatalos lesz, de ettől függetlenül itt minden a kedvemre volt. Tényleg jó volt olyanok között, mint én és azt hiszem, hogy végre megtaláltam a helyem az életben. Igaza volt Lena-nak.

Lena hihetetlen volt, de nélküle talán nem is csináltam volna végig ezt az egészet. Ő folyamatosan mellettem volt, segített és lökdösött előre. Benne igazi barátot találtam, habár eddig sose volt még igazi barátom és barátom sem egyáltalán. A Társaság épületében éltem le az életem, ott nem igen lehetett barátokra szert tenni.

Igaz, hogy Claire hozott vissza a halálból, de Lena volt az, aki visszahozott engem az életbe.

Már körülbelül két hónapja tanítok és egyre jobban élvezem minden egyes percét, mintha ez lenne a sorsom.

Osztályfőnök is lettem és pont egy olyan osztály kaptam, ahová hasonló sorsú gyerekek járnak, mint amilyen az enyém is volt. Gyakran úgy is hívtam magunkat, hogy a defektes osztály.

Imádtam őket. Az egyik kedvenc srácom Johnny volt - ha lehet ilyet kijelenteni egy tanárnak - , kinek képessége az anyagintegráció és  képes elfogyasztani bármilyen anyagot bármilyen negatív hatás nélkül. Igazán mulatságos. De mindegyiket szeretem, igazán helyesek.

Most is éppen órát tartok, vagyis csak tartottam, mert ebben a pillanatban csöngettek ki. A gyerekek nem mentek ki azonnal a teremből, hanem szokás szerint kérdéseikkel megrohamoztak. Azt hiszem, amilyen pótanyukájuk is lettem.

- Tanárnő, tanárnő! Megkérdezte már az igazgatótól, hogy elmehetünk-e kirándulni?  - kérdezte hangoskodva a cserfes alakváltó, Lizzy.

 - Nem, még nem volt rá alkalmam, de még ma bemegyek hozzá és megkérdezem, ha ráér az igazgató úr. - mondtam mosolyogva, amikor nagy nehezen kijutottam a tanteremből és a tanári szoba fel vettem az irányt.

A tanári ajtaja előtt éppen Lena volt valami nagy beszélgetésbe belemelegedve az igazgatóval.

Darius King még igen fiatal igazgató volt, de igazán jól vezette ezt az iskolát, úgy tűnt, nagyon a szíve ügye a "hősképző". Telepata lévén egy-két kedvező hatást el tudott érni a befektetőknél, és ezt nem is szégyellte.

Darius igen komolynak és szigorúnak tűnt, ráadásul a jelenlétében még gondolkodni se nagyon mertem, nehogy néha piszkos kis gondolataimba lásson. Viszont akármilyen komor is volt, Lena társaságában ez megváltozott, akkor mindig olyan volt, mint akit elvarázsoltak, de ahogy Lena is nézett rá mindig, mint aki teljesen bele van zúgva. Közelebb mentem hozzájuk, de ők meg éppen valamiben nagyon nem értettek egyet.

 - De én el akarom mondani neki! - mondta Lena akaratosan, mint egy kislány.

 - Nem mondhatod el! Megbeszéltünk, hogy senkinek. - vágta rá Darius határozottan.

 - De ő a legjobb bar... - szakította félbe a mondatát Lena, amikor odaértem. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, de nem állt szándékomban hallgatózni vagy ilyesmi. Viszont azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy valószínűleg az az "legjobb bar..." én lennék.

 - Sziasztok. - köszöntem nekik bizonytalanul, mire ők is visszaköszöntek.

 - Na, én akkor megyek. - mondta Darius, majd bevonult az irodájába mielőtt beszélhettem volna vele, Lena meg ezután csak bambult maga elé.

 - Lena, jól vagy?  - kérdeztem tőle mosolyogva, közben közelebb léptem hozzá.

 - Van köztetek valami? Mert úgy látom, te bele vagy zúgva ebbe a pasiba. - folytattam tovább kicsit piszkálódva, de valóban ezt gondoltam.

 - Nem, ugyan már! Hova gondolsz?  - tiltakozott Lena bevörösödve, mintha nem tudom, micsoda szörnyűséget mondtam volna.

 - Jól van, akkor tévedtem.  - zártam le a témát, de egyáltalán nem hittem neki és csodálkoztam rajta, hogy nem mond nekem igazat, hiszen eddig mindent megosztottunk egymással.

 - Én iszok egy kávét. Te nem jössz?  - kérdeztem ismét mosolyogva a zavart Lena-tól, de ő csak megrázta a fejét azzal a kifogással, hogy még van valami elintéznivalója.

Én viszont bementem a tanáriba, ahol most nem voltak túl sokan, és megittam egy jó erős kávét.

Miután elfogyasztottam a kávét, úgy döntöttem, bekopogok az igazgatóhoz és megkérdezem, hogy elvihetem-e az osztályomat kirándulni.

Az ajtóhoz érve fura hangok szűrődtek ki a helyiségből és többszöri kopogásomra sem reagált senki sem.

Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, én benyitok, egyszer csak beszélnem kell a főnökkel. Azt hiszem, ez nem volt okos döntés...

Amikor beléptem az irodába, a lélegzetem is elállt: Darius és Lena vadul csókolták és tapogatták egymást, Lena felsője már félig lekerült róla.

Odavetettem egy zavart bocsit, majd kirohantam a folyosóra. Na, nem azért mert engem zavart volna a dolog, csak tudtam, hogy most valami olyan láttam, amit nem kellett volna, amit nem lett volna szabad látnom, amit nem akartak, hogy lássak.

Ha ez előbbi találkozásunkkor kellemetlenül éreztem magam, akkor most már totálisan zavarba voltam, de közben kuncogtam is magamban Lena ijedt képén és azon, hogy milyen szépek együtt.

Ahogy haladtam kifelé az iskolaépületből, hallottam, hogy valaki lohol utánam és megfogja a vállam.

 - Elle, várj! - mondta Lena lélekszakadva a rohanástól.

 - Bocsi, hogy nem mondtam el, de Darius nem szeretné, ha kitudódna.  - tette hozzá gyorsan.

 Egy darabig csak szótlanul néztem rá, majd elnevettem magam.

 - Ugyan már, Lena. Semmi gond, én megértem. - mondtam kedvesen.

 - De én úgy tudtam! - tettem még hozzá, majd elkuncogtam magam, miközben barátnőm irult-pirult.

 - Szóval a főnökkel kavarsz?  - kérdeztem, utána meg huncutul rákacsintottam.

 - Azt hiszem, ez már több, mint kavarás. - mondta Lena szerényen és le se tagadhatta volna, hogy mennyire szerelmes.

 - Igen, azt látom. - tettem hozzá egy jelentőségteljes pillantás közben.

 - Ez akkor is annyira izgi. Te és Darius King, vagyis a hideg, érzéketlen és szigorú főnök és te. - jegyeztem meg nevetve, majd átkaroltam Lena vállát.

 - Menjünk, igyunk meg valamit! Mindent tudni akarok, a részeletek is! - ajánlottam neki, majd kimentünk az iskolából egy közeli kévázóba.

III. FEJEZET - Lena

Én csak meglepetten bámultam a lányra, hogy majdnem fellöktem, ő meg csak kedvesen nevet rám, mint egy angyal.

 - Bocsánat, nem figyeltem. - nyögtem ki halkan, de ő továbbra csak mosolygott rám.

 - Semmi baj. Te aztán nagyon dühös lehetsz. - mondta kedvesen, majd megrázta a fejét.

 - De azt is látom, hogy nagy erővel rendelkezel és azt is, hogy ezen is túl leszel. - mondta sokat sejtetően ez a lány, én meg csak értetlenül néztem rá.

 - A nevem Lena, Lena Wayle. - mutatkozott be a lány már csak mosolyogva. Nem tudom megmondani, mikor néztek rám ilyen kedvesen életemben.

 - Ööö....Elle Bishop vagyok. - mutatkoztam be én is és megfogtam felém nyújtott kezét. Lena ekkor egy ideig magába mélyedt, aztán elég furcsán nézett rám, mintha sajnálna. Az viszont nem lehet, biztosan csak képzelődöm.

 - Gyere, üljünk le arra a sziklára és mesélj a képességedről ! -mondta Lena egy közeli kis szikla felé bökve fejével, aztán átkarolta a vállam, én meg csak mentem utána, vele, mint akinek mindegy minden. Az is volt.

 - Fogalmam sincs, miről beszélt. Miről kellene mesélnem??  - kérdeztem tőle tettetve a hülyét, hiszen úgy terveztem, hogy továbbra is titkolni fogom az erőt, amivel rendelkezem.

 - Nagyon is jól tudod te, az elektromosság manipulációdról beszélek. - mondta az idegen, aztán rám kacsintott.

Én azonnal fel akartam ugrani és tovább állni, mert nem hagyom, hogy valaki ismét kihasználjon, de ő a vállamra tette a kezét és ismét olyan gyengéden, bátorítón nézett rám, hogy tudtam, nincs mitől félnem, ő nem akar rosszat, tehát maradtam.

 - Most azon tanakodsz, honnan a fenéből tudom, igaz?  - kérdezte ugyanolyan gyengéd hangon, mint amilyen a nézése volt, mire én bólintottam.

 - Onnan, hogy nekem is van képességem, méghozzá éppen ez: felismerem, hogy kinek van képessége és azt is meg tudom állapítani, hogy mi az adott személy képessége, illetve, hogy milyen erős az a valaki. - magyarázta el nekem Lena.

Ilyen képességről még nem is hallottam, de azért hittem neki.

 - Na, ez nem olyan izgalmas képesség, mint a tiéd, de az én esetemben, aki éppen keresi az ilyen embereket, jól jön. - mesélte tovább, én meg a keresés szónál újfent felkaptam a fejem. Mióta Claire megmentett nagyon bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, de végül is, ez nem is olyan nagy csoda, még a saját apám is csak használt..

 - Emelett van más is. Minden embernek látom az úgynevezett auráját, és az aura mérete attól függ, hogy kinek milyen erős a képessége. Nos, a tiéd igen nagy ám és kék színű. - folytatta Lena mosolyogva.

 - Ha pedig megfogom az emberek kezét, akkor bele is tudok nézni ebbe az aurába, ...és látom az emberek múltját. A tiédet is láttam... - mondta még lány szinte suttogva és együtt érzően.

 - Tudom, hogy szörnyű dolgokat éltél át gyerekkorod óta, de még mindig itt vagy és ahogy látom, nagyon is épelméjű vagy, azért szeretnék veled dolgozni. - mondtak ki végül a célját Lena.

 - Nem, én nem akarok többet a képességemből és a képességemmel élni! - feleltem határozottan és egy kicsit idegesen.

 - Nem is erről van szó. - vágta rá hirtelen a lány, hogy megnyugtasson.

 - Egy iskolában tanítok, ahol olyan diákokat tanítunk, akiknek van valamilyen képességük. - kezdett bele újra a mesébe ez a kedves lány.

 - Az iskola még nem hivatalos, de remélem idővel az lesz. Viszont ezeknek a fiataloknak segítségre van szükségük. Nagyon sok olyan gyerek van, akik hasonló szörnyűségeket éltek át, mint te. Úgy gondolom, hogy a te tapasztalatoddal sokat segíthetnél nekik. - bökte ki végül is Lena, hogy mi is a terve velem. Hiszen ő mondta, hogy keresi a hozzám hasonlókat.

- Nem hinném, hogy én alkalmas vagyok az ilyesmire. - feleltem határozatlanul az ajánlatára.

 - Én sem vagyok éppen a legjobb ember, talán megérdemeltem, ami velem történt.- tettem még hozzá keserűen.

 - Ezt senki nem érdemli! - mondta most emelt hangon Lena. Nem is gondoltam, hogy az a kedves lány, ilyen határozott és akaratos is tud lenni.

 - Nem tudom, ki ez a Syler, de nem szívesen futnék össze vele. - mondta egy grimasz közepette.

 - Te pedig a jó útra akarsz térni. Nem igaz?  - kérdezte tőlem felvont szemöldökkel, mire én csak bólintottam ismét.

 - Figyelj, tényleg szükség van rád, és hidd el, neked is üdítő lesz majd olyanok között, akik olyanok, mint te, de mégsem a képességük uralkodik rajtuk vagy határozza meg őket. - mondta biztató arckifejezéssel.

Nem is tudom, miért, de jól hangozott az, amit mondott nekem. Talán tényleg erre van szükségem és különben is segíteni szeretnék az erőmmel, nem pedig rosszra használni, mint eddig.

Nem is tudom, talán ezekért, de végül is belegyeztem a barna szépség ajánlatába.

 - Rendben. - mondtam végül halkan, majd csak magam elő bámultam.

 - Okos döntés. - mondta aztán Lena széles és elégedett vigyorral az arcán, majd felállt és a kezembe nyomott egy névjegykártyát, amin az iskola neve és címe volt.

 - Holnap nézz be! - mondtam ismét széles vigyorral és ismét rám kacsintott, aztán intett nekem,  majd megindult abba az irányba, ahonnan az imént érkezett, én meg csak néztem utána.

Csak most láttam, ahogy a szellő lengedezni kezdett,  hogy milyen csinos az a ruha, ami rajta volt. Olyan volt, mintha ha nem is e-Földi lény volna, mégis annyira emberi volt. Azonnal megkedveltem Lena-t és ez a későbbiekben csak fokozódott.

II. FEJEZET – Ébredés

Körülbelül úgy két hét telt, amíg kimozdultam Claire-ék házából és sétálni indultam egyedül.

Egyedül. Ez nagy szó, hiszen az utóbbi két hétben rettegtem, ha egyedül voltam. Rettegtem mindentől, az élettől, a haláltól, az érzéseimtől, de attól is, hogy rám talál és eljön értem és újra bántani fog.

Ha nem rettegtem akkor zokogtam, viszont úgy éreztem, minden egyes sírásnál távolabb kerülök Tőle, ami jó volt, de közelebb magamhoz, ahhoz, aki ezután lenni akarok. Mert igen, én sem voltam a legjobb kislány eddig és én is öltem már. Sok megbocsájthatatlan dolgot tettem, de tudom, mit akarok: jó lenni és jót tenni. Egyelőre ennyi, aztán majd meglátjuk.

Voltak azonban olyan pillanataim, amikor nem is rettegtem és nem is sírtam, hanem inkább őrjöngtem a dühtől.

Nehéz időszak volt ez, de egyre jobban lettem és úgy éreztem, képes vagyok egyedül maradni, ezért elindultam a tengerpartra egy rövid sétára.

Séta közben is járt az agyam, végül is "újjászületésem" óta egyfolytában.

Főleg azon, hogy hogyan jutottam idáig, hogy meg kelljen halnom. Én csak sodródtam az árral és ez lett a vége.

Tudtam, hogy el kellene felejtenem Sylert, hiszen megölt engem, de mégis sokszor eszembe jutott.

Először nem mertem gondolni rá, mert olyankor akkora fájdalaom járta át a testem, hogy el se tudom mondani.

Most jutottam el odáig, hogy merjek rá gondolni.

Sirattam magamat, hogy miért nem tudott engem szeretni, de nagyon sokat gondoltam a bosszúra, habár azt is tudtam, hogy ellene semmi esélyem sem lenne.

Azt hiszem, a "soha többet nem látni" variáció lesz a legjobb, s talán egyszer teljesen kitörlöm magamból. Muszáj lesz.

Viszont, ha rá gondoltam, folyamatosan ugyanazok jártak a fejemben ugyanabban a sorrendben - ha valaki olvasott volna a gondolataimban, elég unalmas lettem volna neki - : amikor megismertem, azután az együtt töltött szép pillanatok, míg végül, az ahogyan felvágta a fejemet.

Ilyenkor mindig felhúztam magam és ideges lettem.

Most is, a tengerparton gyorsítottam a lépéseimet, szinte csak úgy odavágtam a lábaimat a homokba.

Ha most itt lett volna Syler, biztosan nekimegyek, még ha újra meg is halok.

 - És még volt képe előtte megcsókolni! - mondtam hangosan, aztán már csak azt vettem észre, hogy valakinek nekimegyek.

Egy gyönyörű szép lány állt velem szemben, de nemhogy nem haragudott rám, hanem nevetett.

I. FEJEZET - A halál után

Nem mindenkinek adatik meg, hogy visszahozzák  őt a halálból, akkor amikor már alig marad belőle valami.

Tudom, hogy hihetetlen, de velem mégis megtörtént.

Az utolsó emlékem az életemből az, hogy amikor egy kicsit boldog lehettem, amikor már éppen kezdtem elhinni, hogy van jövőm nekem is ebben a világban, az egyetlen ember, akit igazán szerettem minden tulajdonsága ellenére, meggyilkolt engem.

A következő arc viszont már Claire Bennetté volt, azé a lányé, aki visszahozott engem a halálból, s akinek örök hálával tartozom életem végégig. Mert igen, voltak olyan pillanataim, amikor haragudtam, hogy visszahozott, hiszen nekem más nem jár, csak szenvedés, de mára ez változott.

Kinyitottam a szemem és azt sem tudtam, hol vagyok, csak az a tűz, valami tűz volt előttem. Aztán rájöttem, hogy az nem valami tűz volt, hanem én égtem.

 - Claire??? Hol vagyok..?  - kérdeztem döbbenten, alig halhatóan.

 - Az életben. - felelte komoly képpel, de aztán elmosolyodott.

 - Most már minden rendben, te is túlélted Sylert. - tette hozzá és még jobban elmosolyodott, de abban a mosolyban volt valami keserűség is.

Amikor kimondta a Syler nevet, a szívem összeszorult és hatalmas fájdalmat éreztem a mellkasomban.

Tényleg, ezt ő tette velem, meg akart ölni, pedig én szerettem őt, azt hittem, van benne jó is. Tévedtem.

 - Talán jobb lett volna, ha hagysz..., ha hagyod, hogy meghalljak. - mondtam nehézkesen, majd megpróbáltam felülni, de nem ment egyelőre.

Csak most néztem körül és jöttem rá, hogy Claire-ék házában vagyok.

 - Na, nem.!! Azt már nem, nem adom meg azt az örömet Sylernek. - mondta Claire hadakozva gyorsan.

 - Valamire jó az én vérem is és az, hogy halhatatlan vagyok. És belőled már alig volt valami, de itt vagy és ez a lényeg. - mondta gyengéden a lány, akinek második életemet köszönhetem.

 - De én nem akarok élni! - mondtam keserűen, majd egy könnycsepp gurult végig arcomon.

 - Nekem senkim és semmim nem maradt. Most mihez kezdjek?  - kérdeztem tanácstalanul, hiszen volt pár boldog napom, amikor már a jövőmet is elterveztem, de aztán pillanatok alatt minden elveszett. Pont ő vette el tőlem, akitől ezt a boldogságot reméltem. 

 - Ismerős érzés, hidd el! De a képességed  azért adatott, hogy élj és élj vele. Erős lány vagy te, minden rendbe jön. - mondta a szőke lány, aki akár a húgom is lehetne, majd megsimogatta az arcom és pedig pár perc múlva mély álomba merültem.

MÉG EGY FELHÍVÁS

Szintén játszani és írni szeretőknek ajánlom ezt a szerepjátékot.
Itt nem szuperhősök, hanem vámpírok, vérfarkasok és más természetfeletti lények vannak.
Tudom, hogy ez nem a Heroes-szal kapcsolatos, de azért kiteszem. :)

FELHÍVÁS

Ha szereted a Heroes és X-Men féle történeteket és esetleg te is szeretsz írni, kreatívkodni,
akkor gyere az X-Men-Love ♥ nevű szerepjátékra és játssz velünk, legyen neked is szuper képességed!
A történetet és az részleteket a fórumon olvashatod. 
Egyébként az oldal is az enyém. :D

Bevezetés - Egy kis ismertető...

Aki rendszeresen nézte a Heroes-t, annak nincs szüksége erre, de remélhetőleg sok olyan olvasóm is lesz, aki nem követte annyira a sorozatot, mint én.

Nekik írok egy kis évados betekintést, ami főleg Elle és Syler útját fogja érinteni, illetve a szálak összekapcsolódását. Tényleg csak pár mondatos összefoglaló lesz évadonként.

I. ÉVAD 

Egyre több ember fedez fel magában különleges képességeket, amelyet vagy titkolnak vagy éppen visszaélnek velük.

Sokan ki akarják használni mások képességét vagy éppen csak kutatnai akarák a képességek természetét.

Sokukból hős válik, míg néhányan a rossz oldalt és a hatalmat választják inkább.

Gabriel Gray is egy közülük, kinek a képességét egy tudós fedezi fel és próbálja tanulmányozni.

Ő lesz Syler - egy óramárkáról adja magának ezt a nevet véletlenszerűen - , kinek eredeti képessége az, hogy az összetett, absztrakt problémákat átlátja, és pillanatok alatt megoldja őket. Ez a képesség segítette őt órásmesterként, és számára is ekkor tűnt fel először, hogy tehetsége van a bonyolult rendszerek átlátásához.

Azonban Syler természetében benne van az a bizonyos éhség, amit nem tud kontrollálni, ami el borítja az agyát és ami arra kényszeríti őt, hogy szerezze meg mások képességeit. Syler az első évad során számos képességre tesz szert, gyilkosság révén, ugyanis ahhoz, hogy meg szerezze az adott képességet, tanulmányozni kell az emberek agyát.

Gabriel először gyűlöli magát és saját gyilkos természetét, ezért meg is akarja magát ölni.

Ekkor tűnik fel Elle, aki a Társaságnál dolgozik és megmenti Gabriel életét. Persze nem érdek nélkül, hiszen  a Társaság emberei a képességekkel rendelkezők begyűjtésével vagy irányításával foglalkozik.

Elle-t a Társaságba nevelték bele, ugyanis édesapja vezeti ezt a céget, aki nem éppen jóindulatáról híres, hisz a sajt lányán is kísérletezett. Igen, Elle-nek is van képessége, méghozzá az elektromosság manipuláció.

Elle és Gabriel között azonnal kölcsönös szimpátia alakul ki és fellobbannak a szerelem első lángjai, de Elle számára Gabriel, azaz Sy csak egy kísérleti patkány, még ha a lány emellett valós érzelmeket is táplál a férfi iránt.

Amikor Syler rájön, hogy a lány törődése csak átverés, meggyűlöli a lányt és megszületik az emberiség egyik legnagyobb szörnyetege. Elle és társa a világra szabadították ezt a szörnyeteget.

A másik gyújtópontja Syler gyilkos hajlamának kialakulásához az, hogy édesanyja sohasem volt vele megelégedve, mindig azt akarta, hogy fia különleges legyen, hát most megkapta...

Syler még utolsó segélykérésként meglátogatja anyját, mert ő még mindig nem akar gonosz lenni és nem akarja elpusztítania világot, de anyja nem segít rajta. Mikor Syler véletlenül megöli anyját, már semmi érzelem nem marad benne, már elborítja az agyát a gyilkosság iránti vágy.

Egy jövőbe látó megfesti, hogy Syler fel fogja robbantani New York-ot és ő már örömmel áll elébe. Végül Peter Petrelli robban fel.

Sylert az első évad végén leszúrja Hiro Nakamura, de a teste eltűnik.

II. ÉVAD

A második évad a Syelle sztori kapcsán nem túl izgalmas. Syler főként azzal van elfoglalva, hogy visszaszerezze elvesztett képességeit, ami végül sikerült is neki egy antivírus injekció segítségével.

Elle pedig pont azon fáradozik, hogy elkapja Slyert és leállítsa, valamint bevágódjon apjánál, nem sok sikerrel.

III. ÉVAD

Az igaz Syelle love-sztori a harmadik évadban bontakozik ki, s aki megkedvelte ezt a párost, biztos vagyok benne, hogy itt tette meg.

Syler visszatér a "közéletbe", hogy újabb képességekre tegyen szert.

Azonnal a Társaság 5. szintjét veszi célba, ahol a leggonoszabb gyilkosok vannak bebörtönözve.

Syler megöli Elle apját és majdnem Elle-t is, mivel a lányt hibáztatja, hogy ilyen lett, amilyen,  de helyette Elle elektromos kisülésének köszönhetően Syler elájul és elfogják.

Elle-t kirúgják a Társaságtól, Sylerrel pedig mindenkinek terve van.

A gonoszoknál mindig vannak gonoszabbak, illetve, akik használni akarják őket, hiszen a legjobb harcosok.

Így történt ez Sylerrel is, akinek a Petrelli házaspár azt hazudja, hogy igazából ők a szülei.

Syler egy új élet lehetőségét látja ebben és a mindig is szülőgondokkal küzdő fiú próbál újra a jó útra térni és megfelelni szüleinek, főleg apjának. De ugyanúgy anyját is meg akarja mentei, sőt a testvérének vélt Peter-t is.

Ebben az időszakban találkozik újra Elle-el, aki kirúgása után nem találja a helyét a világban és a képességével is gondja van, állandó fájdalmak közt él.

Syler segít a lányon és rájön, hogy képes empátia segítségével is átvenni a képességeket, hiszen ő jó ember szeretne lenni.

Elle először meg akarja ölni Sylert, de miután a férfi segített rajta és megszabadítja a fájdalmaitól, nagyon hálás lesz neki.

Most alkalma lesz végre a két fiatalnak önmaga lenni és érzéseikre hagyatkozni.

Amikor napfogyatkozás érkezik, mindenki elveszti e képességét és Syler végre boldog, nem érzi az éhséget és a gyilkosság után vágyat.

Syler és Elle kimondatlanul is egymásba szeret és csodálatos éjszakát töltenek együtt. Ők is közös életre, gyerekre, családra vágynak, de mégsem lehettek boldogok együtt, pedig küzdenek egymás elvesztése ellen. Syler ugyanis rájön, hogy becsapták és arra is, hogy nem érdemes jónak lenni.

Hogy mindent eltöröljön, ami a jóra emlékezteti, megöli Ell-t és újra szörnyeteg lesz belőle,  ő akar lenni az egyetlen, aki különleges. Fáj neki, hogy ezt tette, mindennél jobban, de nem akar többet jót érezni.

Ráadásul önmaga kutatása során rájön, hogy tényleg nem azok voltak a szülei, akik felnevelték. Valójában apja is különleges és gyilkos volt, aki eladta őt jó pénzért, édesanyját pedig megölte, amikor az tiltakozott.

Syler számára  a legnagyobb csapás mégis az volt, amikor felkereste apját és aki egyik képességért megölte volna saját fiát. Syler szerencsére erősebb volt és nem tudott benne kárt tenni apja. Ő viszont életben hagyta apját, mert az rákos volt és azt akarta, hogy inkább szenvedések közt halljon meg.

Mit is tehet egy ilyen sorssal "megáldott" fiú? Hatalmat akar és eltöröl magában minden jót.

IV. ÉVAD

A negyedik évadról tényleg csak nagyon keveset szólok.

Ebben értelem szerűen Elle nem szerepel, mivel meghalt.

Syler önmagát keresi az évad alatt, és az évad végére Peter Petrellinek köszönhetően teljesen megváltozik és végre jó ember, hős lesz, mint ami mindvégig is lenni szeretett volna.

És innen fogom folytatni a történetet, ami már a saját fejemből fog kipattanni. :)

Köszöntő

Sziasztok!

A nevem Elle és az életemet fogom nektek bemutatni.

Na, jó nem a teljeset, mert akkor sosem érnék a dolog végére, inkább a második életemről fogok írni, a "halálom" utáni életemről.

Ez egy kicsit így furcsán hangozhat, de várjatok, segítek!

Először is ott kezdeném, hogy nagy Heroes-sorozat rajongó vagyok és szomorúan tapasztaltam, hogy a filmkészítők nem készítenek több évadot, pedig szívesen néztem volna még őket.

A kedvenc "hősöm" a sorozatból Syler. Mind a karaktere nagyon tetszik, mind a karaktert megformáló férfi, Zachary Quinto színészi játéka fenomenális a számomra.

Ebből kifolyólag a kedvenc Heroes szerelmes párom pedig Syler és Elle, ezért a történetem fő szála is ez lesz.

Igen, ez is egy szerelmi történet lesz, mert az életben annyi rossz dolog van, de a szerelem az mindig van és kell, még ha múlandó is.

Aki ismeri a Hősöket, tudja, hogy a harmadik évadban Syler megöli Elle-t. (Hmmm, rossz Syler. :P)

Én viszont vissza akartam hozni a lányt, és ezzel kettőjük szerelmét, ezért valahogy vissza kellett hoznom őt az életbe, majd meglátjátok, hogyan.

A blogom tehát tulajdonképpen egy Heros folytatás, amolyan Volume 6. lesz majd, mintha a rendezők leforgatták volna a Brave new World-öt. Na, jó, olyan jó nem lesz, de azért próbálkozom.

Ezenkívül lesz majd pár visszatekintés a múltba és talán lesz pár olyan rész is, ami Syler/Gabriel szemszögéből fog íródni.

Egyelőre ennyi!

Írok hamarosan, Elle. :)