XX. - FEJEZET - Barátság

 

[ Dean szemszöge ]

Ahogy leszálltam a gépről és ismét betettem a lábam New York-ba, az első gondolatom ismét az volt, hogy Elle-t akarom látni.
Pár hónapja miatta mentem el, hogy elfelejtsem őt. Persze ő ezt nem tudta, vagyis talán csak sejtette, de konkrétan sosem mondtam el neki, hiszen tudtam, hogy érzelmileg milyen labilis és hogy mi a véleménye a szerelemről.  Viszont úgy tűnik, ez a pár hónap távollét sem volt elég arra, hogy kiverjem a fejemből a szőke vadmacskámat, sőt azonnal a lakására is indultam.
Amint kinyitotta az ajtót és megláttam azokat a mesésen kék szemeit és a mosolyát, valahogy minden kétségem elmúlt és ahogy a nyakamba ugrott, felkaptam és megpörgettem a levegőben.
 - Szia szöszi. Hiányoztam?  - kérdeztem meg tőle egy csábos molyos keretében.
 - Igen, szépszemű, nagyon is. - válaszolt vissza Elle is hasonló flörtölős stílusban, de ugyanakkor tudtam, hogy nála ez csak bohóckodás, míg nálam már egyáltalán nem az.
 - Gyere be. Mire vársz?  - riasztott egyszer csak fel elmélázásomból Elle egy apró vállba veréssel, majd becibált a lakásába.
 - Elmegyek három hónapra, te meg folyton megpróbálod megöletni magad?  - kérdeztem megjátszott szigorúsággal, mire csak elmosolyodott.
 - Nem kellet volna itt hagynom téged. - jegyzetem meg elgondolkodva, kicsit magamat hibáztatva.
 - Habár...úgy hallottam, volt aki megvédjen. - tettem még hozzá, s közben Elle kissé elkomorodó arcán fürkésztem, és talán némi gúny is volt ebbe a megjegyzésben.
Rühelltem azt a pasast. Rühelltem, mert bántotta Elle-t, mert sok mást bántott, de legjobban csakis azért utáltam, mert Elle mégis őt volt képes szeretni, nem engem.
Persze Elle ezt sohasem vallaná,m hogy még mindig érez az iránt a szörnyeteg iránt valamit, de én tudtam, hogy igen.
Ráadásul féltékeny voltam, féltékeny, hogy nem én voltam mellette, amikor bajban volt, nem én védtem meg, mert én elmenekültem az érzéseim elől, de többet nem fogok, megbirkózok ezzel.
 - Látom, Lena-t azért néha felhívtad. - jegyezte meg erre csak Ő egy kis grimasszal együtt, de aztán elmosolyodott ismét.
 - Hagyjuk, ezek már elmúltak, inkább mesélj, mit csináltál  Los Angeles-ben,  rossz fiú! - mondta még Elle, majd leültünk a kanapéra.
 - Hmm. Ez jó kérdés, semmi érdemlegeset. Egy kis üzlet és sok-sok buli. - feleltem neki egy kacsintás közben, mintha állati jól szórakoztam volna, pedig ez a kis kiruccanás L. A.-be most nem volt olyan, mint szokott.
 - De most egy jó ideig nem megyek sehová. - egészítettem még ki gyorsan mondandómat, aztán megcirógattam Elle arcát és közben teljesen belemélyedtem és elvesztem angyali szemeibe, de ő ettől kicsit zavarba jött, azért abbahagytam.
 - Tulajdonképpen, azért jöttem, hogy egy ajánlatot tegyek neked. - tereltem aztán el a gondolatainkat a dologgal, amiért valóban jöttem. Vagyis ez egy hazugság lenne, csak részben jöttem ezért, mert valójában azért jöttem, hogy lássam őt, hogy vele legyek, mert hiányzott. És ami egyszerre okozta a boldogságot és a legnagyobb fájdalmat nekem, mert nem lehetett az enyém, úgy ahogy azt én akartam, hogy az enyém legyen. Azonban még inkább voltam csak a barátja, minthogy teljesen elveszítsem őt és ne találkozzak vele, de ennek megvolt az esélye, ha elárulom magam. Egy darabig tényleg jó volt külön és azt hittem, élhetek úgy, mint előtte, de be kellett látnom, hogy valami megváltozott. Azt a csókot - habár úgy teszek, mint aki nem emlékszik rá - soha nem feledem el, ez ad egy kis reményt. Különleges szál volt és van is köztünk és tudtam, hogy ezt ő is érzi...
 - Ajánlat? Hagy halljam?  - kérdezte felvont szemöldökkel Elle és ezzel visszazökkentett ismét a valóságba.
 - Mivel én fogom bevezetni Lena-t a templomba és te pedig a tanú leszel, lehetnél a párom az esküvőn. böktem ki egy csábos mosoly mellett, szemöldök elemelgetve, mire szőke barátnőm egy kicsit furcsán nézett rám.
 - Persze csak barátilag. - tettem gyorsan hozzá miközben vállára tettem a kezem.
 - Hát, ha mint barátok, nagyon is benne vagyok. - felelte Elle nevetve. - Amúgy is egyedül mentem volna...
Fogalmam sincs, hogy még meddig beszélgettünk el ezután, de Vele az idő észrevétlenül múlt mindig.
Az állandó nevetése volt az, azt hiszem, ami így fogva tartott, de aztán nagy nehezen kapcsoltam és észbe kaptam, hogy ideje lenne a húgomat is meglátogatni.
Nem akaródzott most elmenni innen, mégis lassan megindultam Lena-hoz. Tudtam, hogy most már minden nap láthatom Elle-t.

XIX. FEJEZET - Csajos dolgok

Habár még mindig nem sikerült kideríteni a rendőrségnek és senki másnak, hogy ki volt a fő szervezője ennek a bandának,  úgy tűnt ez a túsz ügy óta egy kicsit lecsillapodtak a kedélyek. Ismét tudtunk foglalkozni az iskolával, magánéletünkkel, már akinek volt.

Éppen sütit sütöttem, igaz nem voltam valami nagy szakács, de most Lena-t vártam, mert bejelentkezett mára hozzám és neki készíteni akartam valamit.

Amikor csöngetett  az ajtón,  tudtam, hogy ő lesz az és már rohantam is kinyitni, majd jól megölelgettük egymást.

 - Szia! Gyere be, már vártalak! - mondtam neki, aztán bementünk és leültünk a nappaliban.

 - Nos, miről akartál velem beszélni?  - kérdeztem egy huncut vigyorral az arcomon, mert valahogy sejtettem, hogy mit is fog majd mondani.

 - Hát.... - kezdett vele szégyenlősen a barátnőm. - ...megvan az esküvő időpontja, szombathoz két hónapra összeházasodunk Darral. - fejezte be végül, de ekkor már fülig ért a szája és én is felnevettem örömömben, majd a nyakába ugrottam.

 - Komolyan, annyira örülök nektek. Annyira összeilletek és megérdemlitek egymást. - mondtam kedvesen.

 - Szóval akkor két hónap?  - tettem fel a költői kérdést.

 - Igen. Szerintem lesz időnk mindent előkészítenünk addig, mivel nem akarunk olyan nagy esküvőt, sőt lehet, hogy az iskolában tarjuk majd, az úgyis olyan kastélyszerű épület. - mesélte nevetve Lena.

 - És lenne itt még valami. - folytatta tovább.

 - Nem tudom, nem-e túl nagy kérés, ha megkérnélek, hogy te legyél a tanúm?  - kérdezte meg végre Lena, mely kérdéssel igazán boldoggá tett.

- Hülyéskedsz?  - kérdeztem mosolyogva.

 - Meg is sértődtem volna, ha nem kérsz meg! Te vagy a legjobb barátom, tőled kaptam a második lehetőségem, senkinek nem lennék szívesebben a tanúja. Természetesen vállalom. - mondtam még mindig mosolyogva, vagyis már inkább vigyorogva.

- Majd eljössz velem egyik nap ruhát választani? Igaz, hogy nem lesz nagy esküvő, de azért menyasszonyi ruhát akarok. - mondta egy szerény vigyor mellett Lena.

 - És miért nem megyünk azonnal?  - vágtam rá azonnal a kérdést felelet helyett.

 - Azonnal?  - kérdezte barátnőm kissé bizonytalanul.

 - Aha. - feleltem, majd azon nyomban fel is ugrottam, mert most nagyon beindultam erre  a ruhanézegetős programra.

 - Rendben. Végül is, alig vártam már én is.  - válaszolta, majd ő is felállt és elindultunk a város központjába nézelődni.

Elég sok üzletbe betértünk és Lena egy halom ruhát felpróbált, de aztán meglátta azt a bizonyos igazit, melyről már akkor is tudta, hogy ebben megy férjhez, amikor még fel sem próbálta azt.

- Jaj, Lena, annyira gyönyörű vagy ebben. Még sose láttam ilyen szép ruhát. - mondtam Lena-nak, amikor már egy nagy tükör előtt feszített a fehér ruhájában, én meg igazgattam rajta, habár nem volt mit igazítani, mert tökéletesen állt neki.

 - Akkor ez a ruha lesz. Ezt akarom. - mondta a leendő menyasszony mosolyogva,.

  - De legfőképp Darius-t akarom. Akkor is hozzámennék, ha nem lenne ruhám. Megőrülök érte, nélküle nem lenne teljes az életem. - áradozott aztán egyszer csak szerelméről, amin én ismét elmosolyodtam.

 - Tudom, és annyira összeilletek. Ami pedig a legjobb, hogy ő is ugyanezt érzi. Örülök, hogy boldog vagy. - mondtam neki őszintén.

Ő egy ideig mosolygott, de aztán olyan furcsán elkomolyodott és engem kémlelt.

 - Mi az?  - kérdeztem gyanakodva. - Van rajtam valami?

 - Tényleg boldog vagyok, de tudod mikor lenne teljes a boldogságom? Ha te is az lennél. - mondta, majd közelebb lépett hozzám.

 - Én az vagyok. - vágtam rá azonnal nem túl magabiztosan.

- Nem vagy az. - ellenkezett Lena.

 - Figyelj, én visszajöttem a halálból, vannak barátaim, imádom a munkám. Nekem ez tökéletesen megfelel. - magyarázkodtam neki.

 - De neked is szükséged lenne valakire. - felelte Lena, csak nem rám hagyva a dolgot.

 - Rendben, majd egyszer megtalálom én is az igazit, de most foglalkozzunk inkább veled.  - mondtam, majd próbáltam volna őt visszaterelni a tükörhöz, nem sok sikerrel.

  - Szerintem te már azt megtaláltad. - mondta lassan hangsúlyozva a szavakat és összeszűkült szemekkel nézett rám.

 - Te miről beszélsz?  - kérdeztem, mintha nem tudnám, miről beszél, de ez egy képtelenség volt.

 - Hát Sylarről. - mondta ki, majd egy apró grimaszt vágott Lena.

 - Hát nekem biztos, hogy nem ő az igazi. - vágtam rá megrázva a fejemet.

 - Pedig én úgy látom, hogy megőrültök egymásért és nem csak ő érted. - mondta ki Lena, ami gondolom, már jó ideje benne volt, csak nem merte kimondani, mert tudta, hogy én hogy állok ehhez az egész témához.

 - Rosszul látod. Én utálom őt és soha nem bocsájtok meg neki. Most az, hogy csókolóztam vele, még nem jelent semmit... - szalad ki a számon, amit eddig senkinek nem mondtam. Kezem hirtelen a szám elé kaptam, nem mintha már ért volna valamit.

 - Wáááá. Szóval csókolóztatok? És ezt miért titkoltad el, ha nem számít?  - kérdezte hamiskás vigyorral Lenus.

 - Pont azért. - feleltem hirtelen, szinte még fel se tette teljesen a kérdését.

 - És jó volt?  - kérdezte szemöldök emelgetve, amitől egy kicsit leblokkoltam.

Most mit mondtam volna, hogy igen jól esett, mint még soha semmi és már nem is egyszer megtörtént, mióta újra találkoztunk? Hogy azóta is olyan hatásokat vált ki belőlem már csak a nézésével, mint senki más, de mégsem szeretem?

Ezt úgyse értené meg senki, még én sem . Csak azt tudtam, hogy én nem szeretem őt, nem szerethetem!

És tovább kell lépnem.

 - Kisasszony! Jöjjön kérem, ezt a ruhát kérjük! - hívtam magunkhoz vigyorogva az elárusító hölgyet, majd kicsit sunyin Lena-ra vigyorogtam, hogy téma lezárva.

HÍRDETÉS :)

Szerepjáték

katt a képre a linkért!

Mutatok nektek egy szerepjátékot, ahol két barátom az admin.. Gyere kérlek és nézz be hozzánk ;) 

Íme a történet:

"Eljön a Nagy Nap, az esküvő napja, ahol Bella és Edward kimondja a boldogító Igent, majd nászútra indulnak. A cél Isle Esme, ahol a fősuli kezdetéig maradhatnak. Edward enged Bellának, és beváltja ígéretét... A mézes hetek alatt Bellát rémálmok gyötrik egy kisgyerekről, akit meg kell védenie a Volturitól. Hamarosan rájön, hogy a gyermek az álmából valósággá válik...Bellának nemcsak a Volturival kell megküzdenie (hiszen nem létezhet halhatatlan gyermek), hanem a saját szomjával, "újszülöttségével" is." Így kezdődik a Breaking Dawn... 

...és így ér véget... ...És mi történik, ha elvonulnak a viharfelhők, és a régen nem dobogó szívekbe béke költözik? A Cullen-klán folytatja vidám és hosszú életét, immár 9 taggal. Renesme is élvezi az életet, bár sok mindenről lemarad. Egy nap aztán az ő élete is 180°os fordulatot vesz, és a nyugis életből belecsöppen a könyörtelen élet kellős közepébe. Rátalál a szerelemre, a veszélyre, ami minden lépését figyeli. Félemberi életében nem is sejti, milyen kegyetlen dolgokat tud művelni teliholdkor... Vagy mégsem? :D Elgondolkodtál már azon, hogy mi történt volna, ha Stephenie tovább írja a könyvet? Én igen, és ez a szerepjáték is ezért született. .. 7 évvel járunk a Bd után. mindenki boldog és ezek a halhatatlan szívek boldogok. Nessie már 16 éves külsőleg és lassan felfedezi a női bájait, míg Jake irul pirul ezekre. Edward és Bella még mindig boldog házasok és visszavonhatatlanul és mélyen szeretik egymást... Közel 7 éve, hogy a "buta bárány" oroszlánná változott és megmutatta mire képes, 7 év és ez alatt sok minden történt mindenkivel :) És hogy mik? nos válassz egy karaktert és kelt életre a BD folytatását és éld belé magad a fantasy világába :D

XVIII. - FEJEZET - Fogságban ( 2. rész)

Talán egy percre vesztettem el az eszméletem és azonnal tudtam is, hogy mi történt velem, hiszen ilyen helyzetben nem először fordult elő, hogy elájultam. 

Aztán azon kaptam, hogy Sylar karjaiban vagyok, aki azt hajtogatja, hogy lélegezzek mélyeket és én öntudatlanul tettem is. Ő meg velem együtt lélegzett és az arcomat, mellkasomat simogatta. Azután éreztem, hogy vizet locsol a tarkómba, amitől még jobban észhez tértem.

Csak ekkor nyitottam ki a szemem és az első, amit megláttam az ő aggódó barna szemei voltak. Tényleg aggódott értem? Azt hiszem, most valóban jól láttam. 

Pár pillanatig képtelen voltam megszólalni, csak belemélyedtem a szemeibe, de aztán úgymond feleszméltem és kiszabadultam az öleléséből.

Sajnos a szédülésem nem múlt el teljesen, de azért már sokkal jobban éreztem magam és tudtam, hogy ezt most neki köszönhetem.

Hálásan néztem rá és most nem tudtam levenni róla a tekintettem, mintha valami vagy valaki elvarázsolt volna engem. Ő azonban hirtelen felugrott és egy pohár vízzel tért vissza.

 - Idd ezt még meg, jobban érzed magad hamarosan! - mondta kedvesen. 

Egy ideig tétováztam, hiszen tudtam, hogy így is víz híján vagyunk, ráadásul még a tarkómra is locsolt belőle.

 - De te nem kérsz? Te alig ittál. - jegyeztem meg most én is kedves hangon, s közben kérdőn néztem rá.

 - Nem, csak idd meg te, én megvagyok. - felelte miközben megrázta a fejét.

Ekkor nagy nehezen kortyolgatni kezdtem a vizet és valahogy valóban kezdett elmúlni a rosszullétem.

Amikor megittam félig a pohár tartalmát ismét ránéztem, talán egy kicsit elérzékenyülten.

 - Köszönöm. - mondtam aztán neki halkan és továbbra is csak bámultam rá.

 - Nem csak a vizet, hanem, hogy segítettél ezt átvészelni, nélküled még mindig a padlón feküdnék. - tettem hozzá hálásan. Mert igen, hálás voltam neki, még ha félig utáltam is őt, de az utóbbi időben tényleg állandóan kihúzott a galibából.

 - Szívesen. - felelte ő is és most olyan szépen és kedvesen nézett rám, mint eddig soha.

Azután gondoltam egyet és én is levettem a pólóm és csak egy ujjatlan felső maradt rajtam. Láttam, hogy a dekoltázsomra pillant azon nyomban, de azt is, hogy amikor meglátta, hogy ezt és is észrevettem, zavartan másfelé kezdett el tekingetni, mint egy kisfiú, ami bevallom, még nekem is vicces volt.

  - Hidd el, én is nehezen viselem ezt a meleget. - tettem még hozzá, aztán végigsimított a karomon, de most hagytam neki.

 - Tudod...nekem nem éppen a meleggel van bajom. - kezdtem bele, s közben nyeltem egy nagyot.

 - Nem igazán bírom a bezártságot mióta....mióta gyerekkoromban kísérleteztek rajtam. - fejeztem be gyorsan, majd lehajtottam a fejem. 

Nem is tudom, hogy ezt most miért mondtam el neki, hiszen ezt még amúgy senkinek nem mondtam és hát nem ő az az ember, aki a legközelebb állt hozzám, de úgy látszik, ez a bezártság ezt teszi az emberrel.

 - Ezt nem tudtam. - mondta Ő erre együtt érző tekintettel, aztán egy ideig csak hallgattunk.

Nem tudtam, hogy mit mondjak, hiszen most olyan zavaros volt minden. Tegnap még gyűlöltem, ma pedig már hálát is érzek iránta és azt a különös érzést is a közelében, hogy a hatása alá kerülök, ha csak rám néz. Hisz mellette olyan gyengének érzem magam, de ez mégis olyan jól eső gyengeség, megmagyarázhatatlan...

És vágytam az érintésére, a hangját hallani, akármennyire is tiltakoztam ellene, így volt.

Azt hiszem, így hogy lehet nem éljük túl ezt az egészet, még egy kicsit örültem is, hogy ő van itt mellettem.

 - Elle, figyelj, ki fogunk innen jutni, ebben biztos vagyok. - szólalt meg aztán hirtelen ő mégis, mire én lassan bólintottam.

 - Tudom.- feleltem szűkszavúan, kissé bizonytalanul. - És tényleg hálás vagyok, hogy bejöttél ide a gyerekek miatt.

 - Nem csak a gyerekek miatt. - vágta rá szinte azonnal, de utána azt is láttam rajta, hogy zavarba jön és egy pillanatra elkapta a tekintetét, ami nagyon meglepett, de én is elkaptam a tekintetem.

 - Tudom, hogy nem hiszed el, de én bármit megtennék érted és én tényleg megváltoztam, már nem vagyok az a szörnyeteg, aki voltam. És nagyon sajnálom, amit veled tettem, ez volt életem legnagyobb hibája és ez belül gyötörni fog, amíg élek. Viszont elfogadhatnád a segítségem. - mondta szenvedélyes hangon, miközben és gyengéden néztem rá, fejemet a falnak támasztva,  úgy hallgattam a szavait.

 - Talán hiszek neked, de nagyon sok rosszat tettél. És azt is tudom, hogy ebben én is hibás vagyok, de nehéz hinni neked.  - válaszoltam én halkan.

 - Hát, a szüleink jól elcseszték az életünket. Úgy látom, mindkettőnket jó tönkretették az életét és most próbálnánk ezt helyre hozni. - jegyezte meg, aztán elmosolyodott, de ekkor én is elmosolyodtam, most először, mióta újra találkoztunk.

 - Hát el, rendesen. - tetem még hozzá, majd már el is nevettem magam és ő is.

 - Kicsit emlékeztet ez  a mostani helyzet egy régire, egy napfogyatkozásra... - jegyzete meg aztán halkan, majd jelentőségteljesen rám nézett, de közben észrevettem, hogy egyre közelebb hajol hozzám és én is hozzá.

 - Igen, engem, is amikor szintén elvesztettük az erőnket... - mondtam én alig hallhatóan mikor már majdnem összeértek ajkaink.

 - Akkor csókoltalak meg először... - folytatta ő is ugyanolyan halkan, mely szavaktól kirázott a hideg, de egyáltalán nem rossz értelemben, és végigfutott az egész testemen, majd  a fejemben, a tarkómnál és a gyomromban éreztem aztán leginkább ezt a zsibbasztó érzést.

Aztán már nem volt megállás, mert ajkaink összeértek és lágyan érintették egymást, majd nyelveink is összefonódtak. Behunytam a szemem és most át is adtam magam ennek a csóknak. Ő átkarolta a derekam és szorosan magához húzott és pedig ugyanezt tettem nyakánál fogva, aztán végigsimítottam mellkasán és érezte puha bőrét, megremegtem, közben pedig mindketten levegőért kapkodtunk, azt hiszem, még halkan bele is nyögtem ebbe a csókba.  Egyre szenvedélyesebb lett a csókunk és egyre jobban akartam még, még, még, őrülten akartam, de aztán egyszer csak megcsörrent a telefont, mire szétrebbentünk, aztán Sy megindult a készülék felé, én meg úgy éreztem, hogy égek, mint a rongy, olyan zavarban voltam.

Nem hallottam, hogy miről lehetett szó a telefonban, de Sylar arca elárulta, hogy valami nagyon nem jóról.

 - Azt mondtak, ha fél órán belül nincs itt Darius, egyikünket lelövik. - mondta komor képpel, mire ismét ideges lettem. Nem magam miatt, hanem inkább attól féltem, hogy az a bizonyos áldozat, majd Victor lesz.

Nem tudtam, mit mondani, csak éreztem, hogy elerednek a könnyeim, ez már túl sok volt nekem, nem akartam még egy embert elveszíteni, már így is túl sokan távoztak az éltemből.

Aztán Sylar közelebb lépett hozzám, megsimogatta az arcom, majd valami olyan elszántságot véltem felfedezni az arcán, mit még soha, vagy ha igen, akkor láthattam, ilyet, amikor éppen valakit meg akart ölni.

 - Na, jó ebből elég! Ezt nem fogom hagyni.  - mondta fennhangon.

 -Amikor azt hittem, Mrs. Petrelliről, hogy az anyám és bajban volt, akkor sem tudtak megállítani a képességblokkolók, hát most sem fognak! - tettem hozzá összeszűkült szemekkel, majd az ajtóra nézett, amit pár másodperc múlva ki is vágott az erejével.

Én elképedve, eltátott szájjal néztem rá, majd utána,mert ő már ki is viharzott a helyiségből.

Aztán odaszaladtam Victorhoz, hogy felébresszem és közben hallhattuk az emberek fájdalmas nyögéseit, amint Sylar össze-vissza röpteti őket, gondolom. Most biztos voltam benne, hogy azoknak a fegyveres embereknek nincs esélyük ellene, így is lett.

Nem sokra rá bejött Lena és a rendőrség embere, hogy jól vagyunk-e.

Már mindenki itt volt, Darius-is, a rablókat elkapták, Victort kórházba szállították. Még Cobell is itt volt már az egyik kolléganőjével, mire kimentünk az iskolából.

Sylar megmentett minket, de nem ölt meg senkit. Nem tudtam róla levenni a szemem, amikor megláttam, de most miden olyan zűrös volt, mindenki csak beszélt és kérdezett vagy éppen ölelgetett, hogy jól vagyok.

A emberrablóknak annyi volt, csak egy gond volt, hogy ebből még nem derült ki, hogy ki írányítja ezt az egész szervezetet.

Ezután Lena az autója felé vezetett engem, hogy hazavisz, mire a hátam mögül egy ismerős hang szólalt meg, Sylar volt az. Zavartam Lena-ra néztem, mire az beült a kocsiba.

 - Jól vagy? - kérdezte a férfi tőlem, ami megmentette az iskolát és közben végigsimított arcomon, majd meg akart ölelni, én egy pillanatra hagytam is,  de aztán kibújtam karjai közül.

 - Igen, jól vagyok. És köszönök mindent, hálás vagyok azért, amit ma tettél. - mondtam neki valóban hálásan.

 - De ez nem változtat azon, hogy nem akarom, hogy a közelemben legyél. - mondtam már hidegen, de azért a szemeitől így sem szabadultam.

 - Elhiszem, hogy megváltoztál, de ez semmit sem tesz az ellen, amit gondolok rólad. - mondtam még élesebben. - Megérted ezt?

- Igen, meg. - felelte halkan és bólintott egyet, de egyfajta szomorúságot véltem felfedezni az arcán, de akkor sem tudtam megbocsájtani.

Még egy ideig néztük egymást, aztán beültem Lena mellé az autójába, aki azonnal el is hajtott.

Még egyszer Sy-ra néztem és azt hiszem, meg is sajnáltam. Ma mindenkit megmentett, de ő mégis olyan magányosan állt ott, szinte türkrőződött róla a magányosság.

XVII. FEJEZET - Fogságban (1. rész)

Darius-nak nem sikerült megegyeznie Cobellel, de egyelőre még ő maradt az iskola vezetője, habár minden pillanatban lehetett arra számítani, hogy valaki beleállíthat egy hivatalos levéllel a leváltásról és bármikor megérkezhet az új igazgató.
Addig azonban haladt minden a régi kerékvágásban és így a szünidő előtt el akartuk vinni a gyerekeket az rég megígért és megérdemelt kirándulásra Disneylandbe.
Itthon most amúgy is káosz volt, a hozzánk hasonlókat folyamatos támadások érték és egyre többen tűntek el közülük, de nekünk fogalmunk sem volt, hogy hogy találhatnánk meg azt a bizonyos szervezetet, aki ezt teszi. Mert abban azért biztosak voltunk, hogy ezt szervezetten teszik. Nehéz idők voltak ezek a számunkra.
Elérkezett a kirándulás napja is és mivel egy jó pár gyerek nem tudott elmenni, ügyeletes tanároknak is kellett itthon maradni, akik felügyelnek ezekre a gyerekekre. Én azonnal jelentkeztem, mert sokan pont az én osztályomból maradtak itt, meg amúgy sem nagyon volt kedvem kirándulgatni, mostanában elég kedvetlen voltam.
Rajtam kívül még két tanár maradt, tehát összesen hárman: én, Victor, a matek tanár és Abby , a testnevelés tanár nő.
Általában váltásra ügyeltünk a gyerekekre, egy közülünk fél napra mindig hazamehetett.
Most éppen én voltam soron, vagyis éppen megérkeztem az iskolához, hogy leváltsam Abby-t és én maradjak éjszakára az iskolában és bentlakásos részben.
Amikor megérkeztem az iskola elé, leparkoltam, majd gyorsan a bejárathoz mentem, de a kapu zárva volt, és még a biztonsági kártyámmal sem tudtam bejutni. Nagyon rossz előérzetem támadt és úgy döntöttem, hogy a hátsó bejáratnál próbálkozok, mire hirtelen kivágódott a kapu és velem szemben vagy fél tucat fegyveres-maszkos ember állt.
 - Maga itt egy tanár, igen? Méghozzá Elle Bishop. - szólt hozzám az egyik valamiféle álnyájasággal.
Vajon honnan a francból tudja a nevem?  - tanakodtam magamban, de végül is bólintottam, valahogy jobbnak láttam most nem ellenszegülni.
 - Mint arra rájöhetett, szöszike, hogy a gyerekek és a két tanár a túszaink, de senkit se akarunk megölni, vagyis a főnök nem, én igen, csak az igazgatót akarjuk. - mondta fenyegető hangon az egyik nagydarab állat, mire én ajkamba haraptam.
- Az igazgató nincs a városban, sőt az országban sem. - válaszoltam kicsit idegesen.
 - De kérem, engedjék el a gyerekeket, én bemegyek helyettük. Darius jó barátom és hajlandó lenne értem megtenni bármit. - tettem még hozzá gyorsan, mire láttam, hogy többen is felkapják a fejüket. Nekem pedig nem volt itt min gondolkodni, csak azt tudtam, hogy ezeket a gyerekeket biztonságban akarom tudni és az én életem most itt annyira nem számított.
 - Tudod, nem a gyilkolás a célunk, tényleg, szóval miért ne. - mondta gonoszul a nagy darab, majd megfogta a karomat és berángatott a kapun.
Az udvar teli volt szintén fekete ruhás, maszkos emberekkel, jó pár autóval és furgonnal.
Aztán előlépett valami főnökféle, mert a többiek mind rá pislogtak és addig nem is csináltak semmit, amíg ő nem jelzett.
 - Szóval, te vagy Teréz Atya. - mondta gúnyosan, majd végigsimított arcomon, mire én összeszorítottam ajkaimat.
 - Az alku a következő: megkímélem ezeknek a kis korcsoknak az életét és kiengedem őket, ha három tanár, akinek van képessége önként bemegy helyettünk. Ha nem vállalja mindhárom önként, akkor maradnak a vakarékok és nem garantálom, hogy pár óra múlva nem esik bajuk.
 - Rendben! - bólogattam ijedtem, mégis határozottan, habár fogalmam sem volt, hol van Victor és Abby és hogy belemennek-e ebbe az alkuba.
Aztán pár ember egy sötétkék furgon felé vette az irányt, kinyitották az ajtót, majd megláttam Victort és Abby-t összekötözött lábakkal, leragasztott szájjal, akiket ezután a földre löktek.
Láttam, hogy az arcukon kék-zöld foltok vannak és az esés sem lehetett nekik valami kellemes, mire én is együttérzően sóhajtottam.
 - Nos akkor ti - és bármit tehetünk veletek- vagy a kölykök?  - kérdezte fennhangon a főnök, majd intett, hogy oldozzák el kollégáimat és vegyék le a szájukról a szigetelő szalagot.
Ekkor viszont olyan történt, amire a legrosszabb rém álmomban sem gondoltam volna. Ami, azt hittem, hogy már a múlté és soha nem kell hasonló borzalmakat átélni.
Abby valószínűleg sokkot kapott és össze-vissza ordítozott és azt követelte, hogy engedjék őt el, ő nem fog szenvedni ezek a gyerekek miatt tovább és utálja azt is, hogy van képessége. Aztán még, mielőtt bármit is tehettem volna, egyszerűen csak rohanva megindult az előbbi pasas felé, mire az előkapta pisztolyát és hidegvérrel fejbe lőtte.
Hangtalan sikoly jött ki a torkomon és levegő után kapkodtam. Egyszerre tört rám a hányinger és a fájdalom a gyomromban, majd azonnal társult hozzá a szédülés. Azonban a diákjaim miatt tartanom kellett magam, azért nem tört ki rajtam a hisztéria, csak a könnyeim kezdtek el folyni szintén hangtalanul.
Láttam Victoron is ugyanezt, habár ő elég érzéketlen és magának való ember volt, így ő is csak állt ott mozdulatlanul.
 - Mivel három felnőttről volt szó, így az alkunak annyi, hiszen már csak ketten vagytok. - mondta gúnyosan a góré, majd elröhögte magát és pár társa is csatlakozott hozzá.
- Ne... - ellenkeztem alig hallhatóan.
 - Vagy esetleg van itt még egy felnőtt, aki kockáztatná az életét?  - kérdezte hangosan és gúnyosan ez a gátlástalan mocsok, tudván, hogy nincs itt más rajtunk kívül.
 - Igen. Én, ha megfelelek! - hallottam e-szavakat a hátam mögül egy ismerős hangon.
 - Gabriel Gray vagyok és az igazgató közeli barátja, azt hiszem, én is megfelelek az igényeinknek. - mondta elszántan Sylar, majd erejével kivágta az ajtót jelezvén, hogy akár indulhatunk is. Ezután azonnal mélyen az én szemedbe nézett, olyanformán, hogy meg fog védeni, de én elkaptam a tekintetem.

Nem tudtam, mi a rosszabb, ha a gyerekek maradnak bent, vagy én vele és Victorral, de aztán az utolsó pillanatban mégsem mertem ellenkezni, hiszen tényleg a gyerekek voltak az elsők. Na, nem mintha az én véleményem számított volna.
Aztán végül is ismét elkapta valamelyik a karom, eléd durván, és elkezdtek befele vonszolni, de Victort is. Sylart valahogy nem bántottak, csak fegyveresek követték, úgy, mint bennünket.
Egyszer csak megálltunk az egyik tanteremnél, melynek ajtaját kinyitva láthattuk, hogy ott vannak a gyerekek.
Tényleg nem csaptak be bennünket, kiengedték őket, de közben, ahogy haladtak kifelé a gyerekek, az egyik kislány megindult felém, hogy megöleljen, de én intettem neki, hogy ne tegye. Szerencsére hallgatott rám.
Ezután tanárihoz, illetve a tanáriba vezettek bennünket, majd ránk zárták az ajtót és elvették az áramot , csak a telefon működött. De mindezek előtt valamiféle szerkezetet mutattak nekünk, melyet ha bekapcsolnak, állítólag gátolja az erőnket. Később bebizonyosodott, hogy nem csak állítólag és nem hazudtak ezzel kapcsolatban. Azt mondták, innen akkor szabadulunk, ha  Darius King megérkezik, de reménykedjünk, hogy siet.
Azután ránk zárták az ajtót, majd leültem az egyik ablakhoz közeli székhez, ahonnan beszűrődött valami fény és Victor is így tett, akin láttam, hogy nincs éppen túl jó állapotban.
 - Elle, minden rendben lesz. - szólalt meg egyszer csak  Sylar, de én úgy tettem, mint aki nem is hallja, amit mond.
 - Maga szerint tényleg kijutunk innen élve?  - nézett rá reménykedve, a megtört Vic, mire Sy bólintott, de utána ismét rám szegezte tekintetét. Hát igen, nála erősebb emberrel még nem ia találkoztam, de ezt neki nem kell tudni, hogy így gondolom.
 - Egy szavát se higgye el! - mondtam,majd vágtam egy apró grimaszt. - Nem tudja, hogy ő kicsoda? Ő Sylar. Tudja, aki felvágja az emberek fejét a képességükért. - és még mutattam a kezemmel is a jellegzetes vágás helyét.
Victor erre ijedten rám, utána meg rá nézett, majd láttam rajta, hogy neki is megvan a vélemenye Sylarről, akire én diadalittasan vigyorogtam, mint egy gyerek, hogy "nesze neked, ki vagy közösítve."
Arra azonban nem számítottunk, hogy a fogva tarkóink nem éppen türelmesek és folyamatosan telefonálgattak nekünk, hogy mi fog velük történni, ha hamarosan nem érkezik meg az igazgató. Gondolom, rajta is ugyanezt gyakorolták, vagyis biztosra tudtam, mert egyszer csak bejött az egyik ember, és kirángatta Victort a tanáriból.
Amikor visszavezették, Victor holtsápadt volt és azt mondta, Darius-szal beszélt, aki úton van ide. Láttam rajta azt is, hogy bántották.
Ezek a barmok nem sokra rá úgy gondolták, egy kicsit megkínoznak bennünket és felkapcsolták maximumra a fűtést, melytől lassan már én is izzadtam és egyfolytában szomjasak voltunk. Csak éppen vízből volt híján a tanáriban.
Az egyik pillanatban Victor megszédült és majdnem a földre esett, de ekkor Sylar elkapta őt, így megóvva attól, hogy összeverje magát újból.
Ezután székeket rakott össze neki és lefektette rájuk az idős férfit, miközben valamit halkan beszélt is hozzá,  mire még én is egy kicsit enyhébben néztem rá.
 - Majdnem elájult, de szerintem most reggelig aludni fog. - mondta aztán már nekem Sylar, amikor közelebb jött hozzám.
 - Az jó, legalább nem stresszeli magát feleslegesen. - szólaltam meg én is nagy nehezen.
- Csak ne lenne ilyen meleg. - jegyeztem meg aztán már nagy levegőt véve, amiből úgy tűnt, mintha egyre kevesebb lenne.
Az volt a baj, hogy nekem nem is meleggel volt a fő bajom, hanem nem igazán bírtam a bezártságot, mióta gyerekoromban annyit kísérleteztek rajtam egy sötét szobában. A még ennél is nagyobb baj volt, hogy ilyenkor pánik rohamaim voltak és éreztem, hogy már nem sokáig bírtam, sőt, már reszketni is kezdtem.
Úgy tűnt, ezt Mr. Szörnyeteg is észrevette és egész közel lépett hozzám, majd vállamra tette a kezét.
 - Azt hiszem, ott a fal mellett a földön lesz a leghidegebb, oda kellene ülnöd. - tanácsoltam majd nem levéve kezét a vállamról a fal irányába kezdett terelni. Arra még volt erőm, hogy arrébb húzzam tőle a vállamat, de azért leültem, ahogy tanácsolta és valamennyire tényleg jobb is volt így, csak hát, ez nem nagyon változtatott azon, hogy be vagyunk rázva.
Ő megállt a fal mellet, ő is nekidőlt, de úgy tűnt, nem igen mer leülni mellém. Habár nem hiszem, hogy ő bármitől is félne, de  nagyon díjaztam a döntését. A szemét viszont nem vette le rólam és be kellett vallanom, hogy én is gyakran felpillantottam rá. Ezek a szemek voltak, amikbe annak idején először beleszerettem.
Egyszer csak láttam, hogy leveszi a felsőjét és én meg, mint valami bamba kislány pár pillanatig le sem tudtam venni a szememet izmos karjáról és hasfaláról.
Biztosan meg vagyok húzatva, hogy most ilyeneken jár az agyam, amikor éppen akár az életünkről is szó lehet, de azt hiszem, ezek a dolgok voltak azok, amiket nem én irányítottam.
 - Lehet, hogy neked is meg kéne szabadulni egy-két ruhadarabtól. - jegyezte aztán meg Sy és láttam, hogy halványan el is vigyorodik.
A tekintetünk egy kis ideig egybefonódott, és ezektől a piszkos gondolatoktól alsó ajkamba haraptam, majd ő is leguggolt mellém, de akkor észbe kaptam és nem is reagáltam, mintha nem is hallottam volna őt.

Nem értem, miért van ez mindig a közelében és miért van még mindig hatással rám. Rájöttem, hogy nem akarok semmit se érezni iránta, még gyűlölni se, inkább szabadulni akarok a hatása alól.
A következő percben viszont egyre nagyobb lett a légszomjam és éreztem, hogy arcomon kivert a hideg veríték és a szívem pedig a normálisnál jóval gyorsabban ver. Aztán pedig már csak minden elsötétült előttem, mintha itt se lennék...

Egy kis kitérő itt is...

Kaptam egy díjat Mirtilltől és Adrikától, mely igazán jól esett nekem. Köszönöm szépen nektek, babcik. (L)
Szabályok:
1. Tedd ki a logót a blogodra!
2. Köszönd meg a díjat, akitől kaptad!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Küldd tovább 7 írónak és linkeld be a blogjukat!
5. Hagyj üzenetet a blogjukon, hogy meglepetés várja őket.

Az a bizonyos 7 dolog rólam:

1. Imádok szerepjátékozni, a végsőkig kitartok. :D
2. Nagyon szeretek olvasni kiskorom óta.
3. Állandóan nevetek. xD
4.Nagyon szeretem a kutyákat, főleg az én két kutyusomat. :)
5. Imádom a Heroes sorozatot és azon belül Sylart. (LLL)
6. A csokiii a mindenem, már-már függőségem. :D
7. Tanárnak készülők és úgy érzem, ez számomra hivatás lesz.

És a 7 személy és blog, akiknek én adom tovább:

1. Kathy
2. Zoe
3. Any
4. Lena
5. Adrika
6. Rich
7. Rosalie

XVI. - FEJEZET - Daniel Cobell

Daniel Cobell az az ember volt, aki valahogy mindig elérte, amit akart, mindig  mindenkit meggyőzött az igazáról.
Már azt rebesgették, hogy ő lesz az Egyesült Államok elnöke, legalábbis nagyon erre e posztra pályázott.
Csak éppen az volt a baj, hogy valamiért nagyon ellenünk és az iskolánk ellen hangolta az embereket. Persze mindezt nagyon kulturáltan tette, de tudtuk, hogy nem éppen tiszták a szándékai.
Egyik alkalommal bejelentkezett az iskolába, mert beszélni szeretett volna Darius-szal és meggyőzni bennünket arról, hogy az iskola ellenes beszédei nem ellenünk irányulnak, hanem inkább az egyszerű emberek megvédése érdekében. Na, persze... Már a képén látszik, hogy nem egy becsületes ember, de hát kénytelenek voltunk fogadni őt.
A biztonsági őr felvezette Cobell-t a tanáriba, majd mindannyiuknak bemutatkozott. Nagyon nyájas, illedelmes és készséges volt, túlságosan is, de azért mi is próbáltunk ugyanígy viszonyulni hozzá az iskola miatt.
Amikor rám került a sor és a bemutatkozásnál megfogta a kezem, valami kellemetlen borzongás járta át az egész testem, nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatban.
 - Daniel Cobell. - mondtam, mintha úriember volna.
 - Elle Bishop. - mondtam kissé színtelen hangon, mert ahogy nézett a szemembe, attól még rosszabb érzések keletkeztek bennem. Olyan ismerős volt ez az ember, mintha ismerném őt, mintha már láttam volna valahol, de nem ugrott be.
-  Üdvözletem, Elle. - mondta mosolyogva, sokat sejtető álmosollyal az arcán és le nem vette rólam a szemét. Igazán hátborzongató élmény volt ez a számomra. Még szerencse, hogy ezután Darius-szal kettesben elvonultak az igazgatóiba, így nem kellett vele beszélgetnem.
Az idő alatt, amíg ők ketten megvitatták a dolgokat a tanáriban, végeztünk egy kis papírmunkát, majd egy óra múlva Dar is megjelent ismét a tanáriban elég gondterhelt arckifejezéssel.
 - Na, sikerült meggyőzni?  - kérdezte tőle Lena aggódó tekintettel.
 - Nem igazán. - felelte sóhajtva Darius.
 - Azt mondta, hogy meghagyja az iskolát, ha olyan valaki lesz az igazgató, akit ő választ és nincsen semmilyen képessége. Természetesen tanítani maradhatnák mindannyian. Lehet, hogy bele is mennék, de szerintem úgysem tartaná meg az iskolát, egy idő után bezárná. - mesélte a főnököm miközben egy jó nagyon sóhajtott.
 - Nem, ezt nem hagyhatod és nem engedheted át a helyed! - mondtunk szinte kórusban barátnőmmel és felpattantunk ülőhelyünkből.
 - Én mindent megteszek, de igen nagy a befolyása, csak tudnám, hogyan érte el. - mondta gyanakodva  és elmerengve Darius.
 - A legfurcsább az volt, hogy nem tudtam olvasni a gondolataiban. Itt valami nagyon nem stimmel. - folytatta tovább félelmeinek ecsetelését az igazgató.
 - Ráadásul ezek a furcsa eltűnések is itt vannak a fajtánkból. Most már én is kezdem azt hinni, hogy jobb volt, amíg nem fedtük fel magunkat. - tette hozzá keserűen.
 - Erről jut eszembe... - kezdtem bele, mert eszembe villant az előző esti kis incidensem.
 - Tegnap este hazafelé megtámadtak valami suhancok és azt akarták, hogy hagyjam itt az iskolát. Ami viszont a legfurcsább volt, hogy nekik is volt képességük. - meséltem nagyokat nyelve barátaimnak.
 - Jézusom, Elle, de nem bántottak?  - kérdezte Lena aggódva, majd közelebb jött hozzám és megfogta a kezem.
 - Nem,  vagyis nem sikerült nekik, jól vagyok. - feleltem határozottan.
 - És hányan voltak? Tudnál rólunk személy leírást adni?  - kérdezte Darius, akin azért szintén láttam, hogy egyre idegesebb.
 - Úgy öten-hatan, és azt hiszem, tudnék. - feleltem bólintva, majd egy apró fintort vágtam.
 - De nagyon ügyes vagy, te lány, hogy így megvédted magad. - dicsért meg Lena, mire és irtózatos zavarba jöttem.
 - Ööö...tulajdonképpen volt, aki segített. - jegyeztem meg ugyanúgy. Nem is értettem, hogy most miért vagyok ilyen zavarban, mint valami szerelmes tini, pedig nem is voltam szerelmes. Lehet, ezt el se kellett volna mesélnem nekik, de hát, ha nem én védtem meg magam.
 - Wow! Valaki megmentetett? - kérdezte Lena vigyorogva, szemöldökét emelgetve.
 - Már éppen az utolsó pillanatban megjelent Sylar, elintézte őket, majd hazavitt a motorján. - böktem ki végre mindet egyben, hogy minél előbb túlessek rajta.
Erre ők mindketten még szélesebben vigyorogtak rám, mire én egy kicsit mérges lettem rájuk.
 - Most mi van? Miért néztek így?  - kérdeztem morcos képpel.
 - Totálisan egymásba vagytok esve még mindig. - mondta Darius huncut képpel, de nagyon is komolyan, mire én legyintettem.
 - Te nem vagy eszednél! - mondtam szinte megsértődve, majd ott hagytam őket.
Nem szoktam Darius-szal így beszélni, de ez már több volt a soknál.
Még hogy én szerelmes Sylarbe? Ez meg van húzatva. Pont abba az emberbe, aki a legjobban bántott, egy gyilkosba? Soha. És ő meg belém? Még mindig? Hiszen sose szeretett. Ebből is látszik, hogy Darius-nak fogalma sincs, miről beszél.
Ráadásul ez a Cobell is idegesített, vajon miért olyan ismerős nekem?

XV. FEJEZET - Hősködések

Egyik alkalommal, amikor a kocsim éppen szervizben volt, gyalog és egyedül indultam hazafelé az iskolából.

Elég fáradt voltam és alig vártam, hogy minél előbb hazajussak, letusoljak és pihenjek vagy ehhez hasonló tevékenységgel foglalkozzak.

Nem is igazán nézelődtem az úton, inkább csak lefelé bámultam, de még a fejem olyan üres volt most, mint akinek kimosták az agyát.

Azután egy sikátorféleséghez értem, amikor olyan hangokra lettem figyelmes, mintha valaki a hátam mögött állna és kibiztosítana egy fegyvert. Hirtelen megdermedtem, majd megfordultam és két suhanc állt velem szemben, akik fegyvert fogtak rám.

Nem ijedtem meg, hiszen ezek csak gyerekek voltak, akikkel könnyel elbánok, inkább attól féltem, hogy én fogom őket bántani.

 - Hey, azok nem kisfiúk kezébe valók! - mondtam a fegyverekre mutatva, majd gúnyosan elmosolyodtam.-   Tegyétek el szépen!

 - Pofa be, vagy meghal a tanárnő! -  felelték azok gátlástan tekintettel, én meg kissé ledöbbentem attól, hogy tudták, ki vagyok.

 - Ott tanít abban a szörnyszülött képzőben, igaz? - kérdezte az egyik kis idióta.

 - És ha igen?  - kérdeztem már kissé mérgesen. Nem gondoltam tagadni, hogy hol dolgozom, meg már amúgy is tudhatták. Ekkor jöttem rá, hogy ezek valószínűleg abból a csapatból vannak, amelyet Darius említett.

 - Hát az van, hogy most van itt a lehetőséged, hogy otthagyd azt az iskolát és megkíméljük az élted. - mondta az egyik gonosz képpel, mire én elnevettem magam.

 - Ne nevettessetek, kis srácok! Ha tudjátok, hogy hol dolgozom, akkor azt is tudod, hogy mire vagyok képes, szóval ne szórakozzatok velem és hagyjatok elmenni.- mondtam parancsoló hangnemben, de nyugodtan.

Nem igazán hallgattak rám, hanem  a következő pillanatban az egyik már el is sütötte a fegyverét, éppen hogy csak volt időm ellökni a kezéből a fegyvert is meg a golyót az erőmmel.

Aztán, még mielőtt a másik is cselekedhetett volna, egy áramgömbbel annak is kilöktem a kezéből a fegyvert.

 - Mondtam, nem?  - kérdeztem egy elégedett, halvány mosoly kíséretében, de ekkor még csatlakoztak hozzájuk vagy öten, akik már kicsit sem voltak ilyen ártatlan kinézetűek.
Ketten közülük azonnal felém indultak: egy férfi és egy dél-amerikai kinézetű lány.

Tényleg nem akartam bántani egy embert sem, de úgy tűnt, most itt az ideje a teljes fegyverzettel előállni.

Ekkor azonban a lány a kezéből valamiféle tüskéket lövellt felém, a férfi meg valami pajzsot képzett maga körül. Mi a fene? Ezek a saját fajtánkkal támadtatnak ránk ,miközben arról papolnak, hogy milyen veszélyesek vagyunk az emberekre nézve? - zakatolt az agyam elképedve. Itt valami teljesen másról lesz szó, mint az emberek megvédése, inkább valami sötét és rossz dologról.

Aztán nem nagyon volt időm gondolkodni, mert ezek folyamatosan támadtak rám, vagy öten. Hiába lövöldöztem áramsugaraimmal a pajzsos  a pasi elnyelte azt, majd felém, ellenem irányította a saját erőmet.

Úgy éreztem, hogy itt el fogok bukni, mivel többségben voltak, sarokba szorítottak. Nem gondoltam volna, hogy valaha ez életben még így kell harcolnom az életemért. Komolyan, mint egy rossz akciófilm.

Már láttam a vesztem, amikor egyszer csak hangos motorberregésre lettem figyelmes, majd az előbbi támadóim - az összes - mindenfelé röpködtek vagy a falnak vágódtak és kiterültek, én meg csak tátott szájjal figyeltem az eseményeket. Meglepő volt, de úgy tűnt, egyiknek sincs komoly baja, csak elájultak,

Aztán, amikor a megmentőm irányába néztem, egyszerűen nem hittem a szememnek, Syler volt az, már megint valami fekete motoros bőrszerelésben.

 - Mondtam, hogy nem bánthat senki. - mondta olyan igazán elszánt tekintettel, mintha tűz égett volna a szemében, amitől még jobban elképedtem.

 - És nem ölted meg őket?  - kérdeztem döbbent arccal meg lihegve még az előbb riadalom miatt.

 - Nem. - rázta meg a fejét, majd kezével a motorja ülésére csapott. - Szóval jobb lenne, ha felugranál, mert mindjárt feleszmélnek és nagyon mérgesek lesznek. - tette még hozzá egy játékos vigyor keretében.

  - Hogy mi? Hát, majd hazamegyek gyalog.  - ellenkeztem zavarodottan, de a támadóim meg már ébredeztek, ő pedig kérőn nézett rám azokkal a babonázó szemeivel, le se vette rólam a tekintetét.

Aztán ismét begyújtotta a motort, én meg nem tudom miért hittem, hogy mellette majd biztonságban leszek, de végül is felhuppantam mögé, hiszen tényleg megrémültem ezektől a bűnözőktől.

Igaz, hogy felültem a motorra, mögé, de azért vágtam hozzá egy fintort, amit ő is látott és keresztbe tett kezekkel ültem fel mögé, eszem ágában sem volt hozzáérni.

 - Ha nem fogod át a derekam, le fogsz esni, elég gyorsan hajtok. - mondta egy huncut mosoly kíséretében, de én nem mozdultam ezért megfogta a kezeimet, majd a derekára tette, majd megindult. Előtte megkérdezte a címem és én kelletlenül, de végül is megmondtam. Mit tehettem volna már?

Tényleg elég vadul vezetett, de be kellett vallanom, hogy nagyon is élveztem, jó volt végre egy kicsit elengedni magam és nem gondolni semmire, csak élvezi a sebességet. Szinte biztos voltam benne, hogy azért vezetett ilyen állatul, hogy még szorosabban fogjam a derekát, amit meg is tettem, sőt a hátához tettem a fejem, mert majd levitte a fejemet a szél.

Kissé zavart, hogy a közelében már megint furcsa dolgokat éreztem. Soha nem éreztem ilyet, ha máshoz értem, csak a közelében, pedig nagyon nem akartam, hiszen utáltam őt.
Mire már teljesen elkalandoztak volna a gondolataim és férfias testére kezdtem volna gondolni, szerencsére megérkeztünk és leállította a motort.

Én azon nyomban le is ugrottam, mert egyik kicsit zavarban voltam a gondolataimtól, pedig nekem undorodnom kéne tőle.

 - Remélem, nem várod, hogy most hálálkodjak neked.  - mondtam undokul neki, összeszűkölt szemekkel.

 - Nem. - felette szűkszavúan miközben megrázta a fejét, de közben folyamatosan csak bámult engem.

 - És jó lenne, ha nem ólálkodnál utánam. Akkor szia! - mondtam ismét undokul, majd fogtam magam és anélkül, hogy újra ránéztem volna, bementem a lakásomba. Elég gyerekes volt ez a tettem, de úgy látszik, ezt hozta ki belőlem a zavar.

Nem lehet igaz, hogy ebbe mindenhol belebotlok! Miért van még a városban?  - dühöngtem magamban,  de azért azt is be kellett vallanom, hogy ha ő nem lett volna, most már ott feküdtem volna a sikátorban, talán nem élve...

XIV. FEJEZET - Káosz

Nehéz idők jártak felénk is és a hozzánk hasonló, képességekkel rendelkező emberek felé is. 

Most nem foglalkoztunk a saját kis magánügyeinkkel, most Lena és Daruis sem tudott elmerülni a boldogságban, pedig az esküvőjüket kellett volna szervezniük. Mégis, most valami számunkra sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznunk: méghozzá azzal, hogy megtartsuk az iskolánkat.

Amikor Claire Bennet megváltoztatta a világot és mindenikek a tudomására adta, hogy mi is létezünk, nem gondoltuk volna, hogy ennyi rosszindulattal találjuk majd magunkat szemben.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű, hogy sokat kell majd küzdenünk a jogainkért, de nem gondoltuk, hogy ez akár az iskolába is kerülhet.

Sokan mellettünk álltak, de az egyik befolyásos politikus, Daniel Cobell nagyon ellenünk volt és próbálta az egész országot ellenünk fordítani. Szerinte veszélyesek vagyunk a többi emberre nézve és nem lenne szabad, hogy már gyerekkorban a képességek használatára tanítsuk a gyerekeket, szerinte inkább el kellene fojtani ezeket.

Ezenkívül szerinte az sincs rendjén, hogy egy ilyen iskolát szintén egy olyan ember vezet, akinek van képessége - nem is akármilyen  - és kizárólag csak olyan tanárok dolgoznak itt.

Peter azonban mindenben mellettünk állt és hála neki, eddig még minden maradt a régiben, de folyamatosan agyaltunk és tettünk az iskola érdekében.

Peter szinte állandóan az iskolában volt, szinte olyan volt már, mint egy családtag.

Egyik alkalommal ismét kettesben maradtunk a tanáriban és beletalált egy olyan témába, amiről nem szívesen beszéltem, de titkon mégis érdekelt a dolog.

 - Syler is szívesen velem jönne, mert szeretne segíteni, de mondjuk így is sokat segít. - jegyezte meg ártatlanul.

 - De azt mondta, te azt kérted, ne találkozzatok, ezért nem jön. - mondta, hogy szinte már én éreztem rosszul magam.

  -Nagyon helyes. -  jegyeztem meg hidegen.

 - Pedig igazán sokat tudna segíteni. - tette még hozzá Peter, mire mérgesen ránéztem.

 - Ja, hát persze, megöli Cobell-t és a hozzá hasonlókat és hurrá, probléma megoldva. Az olyanok miatt félnek tőlünk az emberek, mit ő. - mondtam cinikusan., mire Peter csak mosolyogva megrázta a fejét.

 - Ez jogos, de hidd el, ő már megváltozott. - jegyezte azért meg, habár láthatta rajtam, hogy engem ugyan nem győz meg.

 - Peter, én nem tudom felfogni, hogy hogy vagy képes vele dolgozni? Hiszen téged is meg akart ölni, megölte a bátyádat! - mondtam fennhangon Peter felé fordulva.

 - Igen tudom, de aztán öt évnek tűnő időt töltöttünk kettesben a fejében Parkenek "köszönhetően"  és ő már nem az, aki volt. És gondolj bele, milyen élete volt, nem is csoda, hogy egy szörnyeteg lett belőle. - kelt Peter annak az állatnak a védelmére.

Erre én csak vágtam egy fintort, de aztán szerencsére bevágódtak a többiek is, így nem kellett erre válaszolnom. Igazán nem tudtam felfogni, hogy Peter, hogy volt képes neki megbocsájtani, de sajnos és erre nem voltam képes, sose leszek,  én sose voltam olyan jóhiszemű, mint ő, és az se leszek.

Aztán Darius beszámolt a kíméletlen valóságról, hogy mennyire rossz a helyzet, egyre rosszabb és már nem volt időm Syleren gondolkodni.

Igen, nehéz idők elé néztünk, ami csak egyre rosszabb lett.

Kiderült, hogy a fajtánk bélieket folyamatos támadások érik és egyre többen tűnnek el közülünk. Darius ezenkívül még hallott is valami csoportról is, amit azért hoztak létre, hogy bennünket eltüntessenek. ez már nem játék volt.

Most tényleg össze kellett fogunk és tenni, amit tudtunk, mert ez már nem holmi védekezés, itt most már kemény harcok elé nézünk és nem fogjuk hagyni magunkat.

Syelle-videó

Sziasztok ma csak egy videóval készültem a két főszereplőről, a fejem fáj a fáradtságtól, így az írás most nem megy.
Nem nagy durranás ez a videó, nincs benne semmi profizmus, de azért én élveztem és felteszem ide is.
A zeneválasztásért külön köszönet Kathcy-nek. :)))

Egyébként, ha nagyobban akarod nézni, itt található még meg ez a videó és még pár általam készített amatőr munka, vagyis inkább csak próbálkozás. (Egy kis önreklám. :D)
http://www.vimeo.com/27394386

ÚJABB FELKÉRÉS SZEREPJÁTÉKRA :P

Ismét egy szerepjátékot hirdetnék most nektek, ami New Yorkban játszódik. Két kedves barátom admin itt, és  nagyon reméljük, hogy játszani fogtok :D

Íme a történet, amit a szerepjátékon is olvashattok :)

Ez a világ nem olyan, mint amilyennek látszik, túl sok a titok, és túl sok a fájdalom. A dolgok mögött midig is több minden van, mint az emberek gondolnák...
Három évvel ezelőtt ezt az emberek tapaztalták, mert megtudták, hogy igen is léteznek vámpírok a Földön. A rémálmok valóra váltak. Voltak persze olyanok, akik tudtak erről, még a leleplezés előtt is, sokan vadászok voltak, de miután megtörtént a leleplezés, Katherine Leroy, a vámpírok királynője betiltotta a vadászatot a vámpírokra, megegyezve az országok vezetőivel, biztosítva azt, hogya vámpírok nem támadnak emberkre.
Sajnos mindezen szigorítások ellenére, akadtak olyanok, akik harcolni akrtak, mindkét oldalon. Több ember is a vámpŕok ellen fordult és főbb céljuk a vámpírok levadászása lett.
Vajon lehetséges az egységes béke vagy mindenhol elurakdik a káosz?
Nos gyere éld belé magad New york varázslatos világába, ahol mindig örténik valami :)
De jól vigyázz, a királynő mindent lát ;)

XIII. FEJEZET - Lena és Darius

/A következő fejezetet legjobb barátaimnak, Lena Wayle-nek és Darius Kingnek szentelem és ajánlom, akik helyettem is megtalálták az igaz szerelmet és egymásban a boldogságot. Elle :)/

Ma is egy eldugottabb étteremben vacsoráznak, hogy a kollégáik ne láthassák meg őket, de Lena-nak már nagyon elege volt ebből az egészből. A titkokból, a bujkálásból, mindenből. Ő csak szerelmes volt egy férfibe és neki csak ő kellett, ennyi, semmi más.

A férfi is szerelmes volt, hiszen férfi nőre csak akkor néz így, ha szerelmes, mint ahogy ő is Lena-ra nézett.

Éppen halat vacsoráztak, mire Darius közelebb húzta a székét Lena-hoz és a combjára tette a kezét, majd megcsókolta őt. Látszott rajta, hogy nem igen bír magával, hogy egyfolytában kívánja ezt a lányt.

- Ma megint abba a hotelbe megyünk? - kérdezte pajzán képpel Lena-tól, majd apró csókokat lehet a nyakára.

- Mert már megvadulok, egy hete nem voltunk együtt. - tette még hozzá ugyanolyan képpel.

- Hát persze, ismét ugyanabba, hogy még véletlenül se lásson meg bennünket senki. - felelte erre Lena elég cinikusan, miközben egy nagyon sóhajtott, Darius pedig értetlenül nézett rá.

- Most mi a baj? - kérdezte meg Dar, s közben Lena szemeit fürkészte.

- Semmi, csak nem vagyok kurva, nem nyújtok szexuális szolgáltatást neked. - felelte kissé élesebb hangnemben a lány.

- Te ezt érzed?? - nézett rá értetlenkedve Darius. - Te komolyan nem látod, hogy mit érzek irántad, hogy mennyire szeretlek, hogy megőrülök érted??

Ezek a szavak a vágy hevében szaladtak ki a száján, eddig még sosem vallott szerelemet Lena-nak. Valahogy nem érezte szükségét kimondani ezeket. Úgy el voltak foglalva a titkos perceikkel, a vad és szenvedélyes szeretkezésekkel, hogy valahogy ez elmaradt, csak éppen azzal nem számolt, hogy Lena-nak ez mennyire fontos.

Mikor a férfi, kimondta, hogy szereti, felkapta a fejét és csak nézte élete szerelmét. Hihetetlenül boldog volt, de nem merte még beleélni magát.

- Szeretsz? Ha szeretnél, akkor vállalnád az érzéseid mások előtt is. Én csak szórakozás vagyok neked... - mondta egészen halkan, keserűen Lena.

Igen, Lena Wayle szerelmes volt, de neki nem volt elég, ha titkos órákat töltenek együtt a szerelmével, ő jövőre vágyott, családra, gyerekre, ő mindent akart.

- Szóval tényleg ezt gondolod rólam, hogy szórakozok veled?  - mondta kicsit dühösen Darius, majd ököllel az asztalra csapott és felpattant a székről és idegesen járkálni kezdett, majd hátat fordított az asztalnál ülő lánynak.

Lena ekkor úgy érezte, hogy mindennek vége, hogy elveszti Darius-t. Már azt is megbánta, hogy megszólalt, mert attól, hogy nélküle kelljen élnie bármi jobb, még egy titkos kapcsolat is.

Azonban Darius hirtelen felé fordult és szenvedélytől izzó tekintettel nézett a lányra, akit igenis mindennél jobban szeretett.

 - Tudod, ezzel várni akartam a desszertig, de nem bírom ki, ha ilyeneket feltételezel rólam, azt meg végképp nem, ha miattam szenvedsz. - mondta ugyanolyan szenvedélyesen, ahogy nézett, majd hirtelen letérdelt a lány mellé a székhez egy nyitott kis dobozkával a kezében.

 - Drága Lena, szerelmem, vessünk véget a színjátéknak és a titkolózásnak és légy az enyém örökre, gyere hozzám feleségül. Hozzám jössz?  - kérdezte már csak gyengéden és szerelmesen nézve, válaszra várva.

Lena nem tudta, hogy mit tegyen hirtelen, annyira meglepődött, de a szíve majd kiugrott a helyéből, kimondhatatlanul boldog volt, aztán ő és leguggolt Darius mellé, majd mosolyogva nézte a gyűrűt, de aztán valami ennél is szebbet nézett inkább, Darius szerelmes szemeit.

 - Igen, hozzád megyek. Örömmel, hiszen még semmit sem akartam ennyire. - felelte, mire Darius megkönnyebbült és már szenvedélyesen csókolták  egymást.

 - Meglátod, boldoggá teszlek és kárpótollak ezekért a kellemetlen pillanatokért, hogy eddig titkoltam, hogy szeretlek. - mondta kedvesen Dar, miközben szorosan magához ölelte az ő kis kincsét, a számára legfontosabb személyt.

  -Szeretlek! - mondta ki most Lena is először, amit már oly régóta visszatartott magában, aztán ismét csak csókolták egymást, és még az sem számított, hogy az egész étterem mosolyogva őket nézi.

XII. FEJEZET - Veled vagy nélküled?

[ Elle szemszöge]

Egy ideig még szorosan öleltük egymást, de aztán lassan lazítottam az ölelésen és ugyanolyan lassan felnéztem rá.

Még nem igazán voltam tisztában azzal, hogy mit teszek, csak a szívemre hallgattam. Nem azért, mert ezt akartam - sőt, nagyon nem akartam -, hanem most ez az érzés sokkal erőseb volt nálam.

Nem tudtam megszólalni, még nem, csak belenéztem azokba a varázslatos mély barna szemeibe és percekig nem voltam önmagam, mert elvesztem bennük.

Egy percre elfelejtettem a haragom, a bosszúvágyam, csak egy érző nő voltam.

 - Sajnálom. - mondta azért fájdalmas és bűnbánó hangon Syler, ezzel megtörve a csendet. 

- Tudom, hogy azt mondtam, nem magyarázkodok, de kérlek, többé ne félj tőlem! - tette még hozzá kérő tekintettel.

 - Már nem félek, csak utállak. - feleltem én halkan, szintén keserű, de mégis határozott képpel.

 - Tudom. - válaszolta ő őszintén, majd hirtelen közelített ajkával az enyém felé, aztán lágyan megcsókolt.

Nem tudtam ellenkezni és most nem is akartam, mert egyszerűen szomjaztam erre a csókra. Nem is tudtam én magam sem, hogy ennyire vágyom rá. Ez a csók olyan volt számomra, mintha eddig mindig szomjas lettem volna és most az életet adó elixírből kortyolnék. Először csak alig érintkeztek ajkaink, majd lassan nyelveink is egybe fonódtak, még végül egyre szenvedélyesebbé vált az egész. Két személy, aki ki volt éhezve a másikra, most magkapta, amit akart. Megkapta, de csak egy pillanatra, mert aztán feleszméltem és mint, akit rémálmából rángattak fel, toltam el magamtól és néztem rá szemrehányóan.

[ Syler szemszöge]

Ahogy karjaimba tartottam őt, tudtam, hogy én vagyok a világ legrosszabb embere, mert bántottam őt, de azt is tudtam azonnal, hogy szeretem ezt a lányt és mindig is fogom. Mindig is szerettem, csak akkor nem hittem, hogy képes vagyok erre.

Tudtam, hogy nincs jogom érinteni, nincs jogom a csókjához, de még hozzá szólni sem, most még sem tudtam tenni az ösztöneim ellen és gyengéden megcsókoltam a világ legfinomabb ajkait.

Egy pillanatra úgy tarthattam őt a karjaimban, mintha az enyém lenne, de hát az csak egy álomkép, az én agyszüleményem, hisz soha nem lehet az enyém.

Csókunk csak hevesebb lett és tudtam, hogy ezért a csókért bármit megtettem és odaadtam volna, de aztán megszűnt a varázs, Elle eltolt magától és úgy nézett rám, hogy ismét elszégyelltem magam. Pont úgy nézett, ahogy azt érdemeltem.

 - Mégis mit képzelsz? Hogy merészeled?  - mondta ő felháborodva, mire csak sóhajtottam egyet és gyengéden néztem rá.

 - Sajnálom. Tudom, hogy ehhez nincs jogom. - tettem még hozzá a fejemet rázogatva.

 - Csak azért jöttem, hogy tudd, megbántam, amit veled tettem, de én már nem az vagyok, aki voltam., megváltoztam - magyarázkodtam, habár tudtam, hogy nincs semmi értelme.

 - Nem hiszek neked! És nem is érdekel! És még, ha igaz is, nem változtat azon a sok gyilkosságon. - vágta erre rá Elle fennhangon, amin egyáltalán nem csodálkoztam.

 - Volt idő, amikor azt hittem, képes vagy megváltozni, de aztán te magad bizonyítottad be az ellenkezőjét. - rótta ki rám tovább a büntető szavakat.

 - Mondd, mit szeretnél? Valahogy jóvá tehetném?  - kérdeztem meg tőle talán a világ legbénább kérdését, de én tényleg enyhíteni akartam a fájdalmát. Erre ő hihetetlenkedve rám nézett, majd még távolabb húzódott tőlem.

 - Hogy,  hogy teheted jóvá?  - kérdezte most már nyugodtabb hangon.

 - Sehogy! - válaszolta meg a kérdést, amit valahogy éreztem.

 - Ezt nem tudod jóvá tenni, de ha valóban nem akarsz bántani, akkor eltakarodsz innen és soha többé nem jössz vissza. Ha tényleg megváltoztál, amit kétlek, akkor elfelejted, hogy létezem és hagysz most már élni. - mondta ki aztán azokat a szavakat, melyek késként hatoltak a szívembe és minden egyszer szó  csak jobban fájt. Most már legalább tudom, hogy talán maradt valani az én szívemből is.

 - Rendben, ha ez a kívánságod, békén hagylak. - válaszoltam lassan, leplezve fájdalmamat, de végül is igaz volt, én nem érdemlem meg őt, sőt senki szeretetét sem.

 - Tehát csak ezt akarom. Mert annyira gyűlöllek, hogy szinte fáj, de fáj éreznem ekkora gyűlöletet bárki iránt is. Én nem akarok gyűlöletet érezni, mert az rossz dolog, de te csak a rosszat hozod ki belőlem és félek, hogy a közeledben én is rossz ember leszek. -  fejezte be érzelmes mondanivalóját ez a tündér, aztán fogta magát és elszaladt, mielőtt én kimehettem volna. Egy ideg csak álltam ott magam elég meredve, de aztán elhagytam az iskola épületét és hazaindultam.

Tudtam, hogy örökre szeretni fogom Elle-t, de azt is, hogy ő ezt nem tudhatja meg, mert ez volt a kérése, hogy felejtesem el. Ha ezt akarja, megkapja, de abban is biztos vagyok, hogy senkinek sem hagyom, hogy bántsa őt, akár tetszik neki, akár nem.

Szeretem őt, de soha nem lehet az enyém, csak abban reménykedek, hogy egyszer boldog lesz. Magamat pedig még soha nem gyűlöltem ennyire, mint most.