XI. FEJEZET - Szemtől szemben

Az elkövetkező hetekben igyekeztem minél több időt az iskolában és a munkámmal foglalkozni.

Felejtésre lett volna szükségem, ami nem ment, így hát egyszerűen csak elfoglaltam a gondolataim, ahogy tudtam.

Éppen egy naplóért indultam a tanáriba, amikor is megláttam Petert, ahogy ott várakozik.

 - Szia. - köszöntem neki félénken, hiszen nem voltam mindig túl kedves hozzá, hogy finoman fogalmazzak, majd közelebb léptem hozzá.

 - Szia Elle! - mondta ő viszont kedvesen mosolyogva és nem láttam a szemében a haragnak még a szikráját sem.

 - Darius-ra vársz?  - kérdeztem még mindig kissé bizonytalanul, mire ő bólintott és közelebb lépett hozzám.

 - Hogy vagy, Elle?  - kérdezte és a szemében egy kis együttérzést láttam, ami nagyon nem tetszett.

 - Köszönöm, remekül. - hazudtam, mert még véletlenül se akartam, hogy a kis barátocskája fülébe jusson, hogy nagyon is ki vagyok. Még mindig nem értettem, mit kereset ő itt Sylerrel, hiszen halálos ellenségek voltak.

 - Beszélhetnénk?  - kérdeztem és közben még jobban elkomolyodtam.

 - Persze. - felelte Peter készségen.

 - Rendben, de ne itt,  ha lehet. - ajánlottam neki, majd megindultunk az irodám felé, vagyis Lena-val közös irodánk felé, ahol külön foglalkozásokat tartunk néha a gyerekeknek.

Én leültem az asztalomhoz, ő pedig leült velem szemben. Még mindig kínos volt a helyzet, de akkor is meg kellet tennem, bocsánatot akartam tőle kérni.

 - Peter, tudom, hogy a szavak már nem változtatnak a múlton, de sajnálom, ha bármi rosszat is tettem ellened.  Igazán.Viszont azt is megértem, ha utálsz. - mondtam neki, nyíltan a szemébe nézve.

 - Az már a múlt és részemről elfelejtve. Tudom, hogy min mentél keresztül és azt is, hogy most végre normális életed van. Semmi baj, Elle. - felelte kedvesen Peter, mire megnyugodtam egy kicsit.

Gondoltam, most rátérek a Syler-témára, hogy megtudjam, hogy dolgozhatnak ők együtt, mire valaki kopogott az ajtón és pedig egy "Szabad"-dal reagáltam rá.

Aztán, amikor az ajtó felé néztem, az kinyílt és ott állt ismét velem szemben Ő, Syler és elszántan nézett a szemebe, látszott rajta, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy eltévedt.

 - Te? - kérdeztem gyűlölködve és kissé félénken is és közben segélykérően Peterre néztem, de ő teljesen nyugodt volt és láttam, hogy Sylerre se úgy néz, mit régen.

 - Peter, hagyj magunkra! Van egy kis elintéznivalóm Elle-el. - mondta határozottan Syler, amikor egyre beljebb haladt az irodába, amitől még jobban megrettentem, de a haragom irányában csak felerősödött. 

Peter pedig bólintott és felállt, de én is megdöbbenésemben felálltam. Közben csalódottan bámultam rá. Nem hittem el, hogy Peter mégis ezt teszi velem, hogy átad ennek az állatnak a markába, de ő csak mosolygott, majd elköszönt és már kint is volt.

Aztán ott maradtunk a szobában kettesben és én mérgesen néztem Sylerre, ő pedig meglehetősen komoly képpel vissza rám, de volt valami új is abban tekintetben, amit nem tudtam hová tenni.

Úgy tűnik, eddig tartott a második életem. - gondoltam keserűen, de most már nem féltem, csak dühös voltam. Talán pont ez a harag volt, ami elnyomta a rettegést bennem.

 - Azt hiszem, nekünk van egy kis elintézetlen ügyünk. - mondta még egyszer miközben le sem vette rólam a szemeit és csak közelített felém, azért hát én is megindultam az ő irányába lesz, ami lesz alapon, már az sem érdekelt, ha megöl újra.

 - Tudod, reméltem, hogy nem találkozunk többé, de igazad van, tartozom neked egy szívességgel, te szemét gyilkos! - mondtam összeszűkölt szemekkel.

 - Ez érdekes, Elle, hiszen kicsit azért magadnak is köszönheted, hogy ilyen lettem. - mondta ő is elég hideg képpel, miközben fejét oldalra hajtotta, amitől én csak meg dühösebb lettem.

 - Én viszont már megbocsájtottam és most azért jöttem, hogy megadjam neked a lehetőséget. Tégy velem, amit akarsz! Állj bosszút rajtam! - mondta már megenyhült képpel, amitől én elképedtem.

 - Te csak ne gyere most ezzel az álszent szöveggel! - mondtam emelt hangon.

 - Állj bosszút! - suttogta ő tovább.  - Megöltelek, megöltem apád, bántottalak...

Ezektől a szavaktól már annyira felhúztam magam és nem gondolkodva lekevertem neki egy hatalmas pofont, de végül is nem bántam meg. Ő nem tett semmit, csak keserűen rám mosolygott.

 - Látod, hogy te is ezt akarod. Hát, tégy még velem, amit akarsz. Mondd ki, mi bánt! - mondta ő csak a sajátját provokálva engem, de elérte, amit akart, hiszen már nem gondolkodtam, teljesen elborította az agyamat a düh és a bosszúvágy. Még közelebb léptem hozzá ökölbe szorított kezekkel és gyűlölködve bámultam rá.

 - Te rohadt, állat! Teee... megöltél! - sziszegtem rá, aztán már csak azt észleltem, hogy ököllel ütöm a mellkasát, ahogy csak tudom. Most valahogy emberi módszerekkel akartam neki fájdalmat okozni, még ha tudtam is, hogy akár meg is ölhet.

 - Te gyilkos! Te vagy a megtestesült gonoszság és ezért együl fogsz meghalni, mert azt érdemled. Te vadbarom! - folytattam és az ütlegelést is, de ő nemhogy visszaütött volna, csak tűrte, amit vele tettem egészen megbánó arckifejezéssel, néha lehajtott fejjel.

- Utállak! Hogy tehetted ezt velem? Hogyan??? - kérdeztem tőle már kiabálva.

 - Nem magyarázkodok, mert erre nincs ok és nem akarlak kifogásokkal bántani, de én nem akartam... - mondta, de nem hagytam, hogy befejezze, hanem még egy pofont lekevertem neki.

 - Nem akartad?? Ne hazudj! Nagyon is akartad, láttam a szemeidben. Megöltél és elvettél tőlem mindent! - mondtam tovább kiabálva és már ismét ütöttem őt.

 - Gyűlöllek!Gyűlöllek! Rohadék! - mondtam, de aztán már végeláthatatlan zokogásban törtem ki és csak azt észleltem már, hogy lefogja a kezeimet, de nem annyira, hogy fájjon nekem, csak annyira, hogy ne tudjak vele ütni.

 - Tudom, tudom... Csak gyűlölj és add ki magadból. - mondta ő gyengéd hangon, amin a sokkhatás miatt nem is volt időm meglepődni. Ezután szorosan magához húzott és ugyanolyan szorosan átölelt, mint egy védtelen kisgyermeket, közben pedig fejemet simogatta.

 - Többé nem bántalak és senki sem fog, ezt megígérem. - mondta, majd egy nagy levegőt vett, mire én éreztem, hogy kezdek lassan megnyugodni és én is átöletem a hátát miközben behunytam szemeimet.

Úgy éreztem, hogy a fájdalom kiszökik a lelkemből és a helyére most valami megkönnyebbülést kerül.

Fejemet mellkasába fúrtam, mert gyengéd kezei és az illata, ez az ismerős és felejthetetlen férfias illat teljesen megnyugtattak és valami régi, elveszett világba vittek vissza, amikor még hittem valami csodában.

Nem akartam kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy akkor ismét megszűnik ez a szavakkal ki nem fejezhető érzés és visszatér a fájdalom, pedig muszáj volt...