Daniel Cobell az az ember volt, aki valahogy mindig elérte, amit akart, mindig mindenkit meggyőzött az igazáról.
Már azt rebesgették, hogy ő lesz az Egyesült Államok elnöke, legalábbis nagyon erre e posztra pályázott.
Csak éppen az volt a baj, hogy valamiért nagyon ellenünk és az iskolánk ellen hangolta az embereket. Persze mindezt nagyon kulturáltan tette, de tudtuk, hogy nem éppen tiszták a szándékai.
Egyik alkalommal bejelentkezett az iskolába, mert beszélni szeretett volna Darius-szal és meggyőzni bennünket arról, hogy az iskola ellenes beszédei nem ellenünk irányulnak, hanem inkább az egyszerű emberek megvédése érdekében. Na, persze... Már a képén látszik, hogy nem egy becsületes ember, de hát kénytelenek voltunk fogadni őt.
A biztonsági őr felvezette Cobell-t a tanáriba, majd mindannyiuknak bemutatkozott. Nagyon nyájas, illedelmes és készséges volt, túlságosan is, de azért mi is próbáltunk ugyanígy viszonyulni hozzá az iskola miatt.
Amikor rám került a sor és a bemutatkozásnál megfogta a kezem, valami kellemetlen borzongás járta át az egész testem, nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatban.
- Daniel Cobell. - mondtam, mintha úriember volna.
- Elle Bishop. - mondtam kissé színtelen hangon, mert ahogy nézett a szemembe, attól még rosszabb érzések keletkeztek bennem. Olyan ismerős volt ez az ember, mintha ismerném őt, mintha már láttam volna valahol, de nem ugrott be.
- Üdvözletem, Elle. - mondta mosolyogva, sokat sejtető álmosollyal az arcán és le nem vette rólam a szemét. Igazán hátborzongató élmény volt ez a számomra. Még szerencse, hogy ezután Darius-szal kettesben elvonultak az igazgatóiba, így nem kellett vele beszélgetnem.
Az idő alatt, amíg ők ketten megvitatták a dolgokat a tanáriban, végeztünk egy kis papírmunkát, majd egy óra múlva Dar is megjelent ismét a tanáriban elég gondterhelt arckifejezéssel.
- Na, sikerült meggyőzni? - kérdezte tőle Lena aggódó tekintettel.
- Nem igazán. - felelte sóhajtva Darius.
- Azt mondta, hogy meghagyja az iskolát, ha olyan valaki lesz az igazgató, akit ő választ és nincsen semmilyen képessége. Természetesen tanítani maradhatnák mindannyian. Lehet, hogy bele is mennék, de szerintem úgysem tartaná meg az iskolát, egy idő után bezárná. - mesélte a főnököm miközben egy jó nagyon sóhajtott.
- Nem, ezt nem hagyhatod és nem engedheted át a helyed! - mondtunk szinte kórusban barátnőmmel és felpattantunk ülőhelyünkből.
- Én mindent megteszek, de igen nagy a befolyása, csak tudnám, hogyan érte el. - mondta gyanakodva és elmerengve Darius.
- A legfurcsább az volt, hogy nem tudtam olvasni a gondolataiban. Itt valami nagyon nem stimmel. - folytatta tovább félelmeinek ecsetelését az igazgató.
- Ráadásul ezek a furcsa eltűnések is itt vannak a fajtánkból. Most már én is kezdem azt hinni, hogy jobb volt, amíg nem fedtük fel magunkat. - tette hozzá keserűen.
- Erről jut eszembe... - kezdtem bele, mert eszembe villant az előző esti kis incidensem.
- Tegnap este hazafelé megtámadtak valami suhancok és azt akarták, hogy hagyjam itt az iskolát. Ami viszont a legfurcsább volt, hogy nekik is volt képességük. - meséltem nagyokat nyelve barátaimnak.
- Jézusom, Elle, de nem bántottak? - kérdezte Lena aggódva, majd közelebb jött hozzám és megfogta a kezem.
- Nem, vagyis nem sikerült nekik, jól vagyok. - feleltem határozottan.
- És hányan voltak? Tudnál rólunk személy leírást adni? - kérdezte Darius, akin azért szintén láttam, hogy egyre idegesebb.
- Úgy öten-hatan, és azt hiszem, tudnék. - feleltem bólintva, majd egy apró fintort vágtam.
- De nagyon ügyes vagy, te lány, hogy így megvédted magad. - dicsért meg Lena, mire és irtózatos zavarba jöttem.
- Ööö...tulajdonképpen volt, aki segített. - jegyeztem meg ugyanúgy. Nem is értettem, hogy most miért vagyok ilyen zavarban, mint valami szerelmes tini, pedig nem is voltam szerelmes. Lehet, ezt el se kellett volna mesélnem nekik, de hát, ha nem én védtem meg magam.
- Wow! Valaki megmentetett? - kérdezte Lena vigyorogva, szemöldökét emelgetve.
- Már éppen az utolsó pillanatban megjelent Sylar, elintézte őket, majd hazavitt a motorján. - böktem ki végre mindet egyben, hogy minél előbb túlessek rajta.
Erre ők mindketten még szélesebben vigyorogtak rám, mire én egy kicsit mérges lettem rájuk.
- Most mi van? Miért néztek így? - kérdeztem morcos képpel.
- Totálisan egymásba vagytok esve még mindig. - mondta Darius huncut képpel, de nagyon is komolyan, mire én legyintettem.
- Te nem vagy eszednél! - mondtam szinte megsértődve, majd ott hagytam őket.
Nem szoktam Darius-szal így beszélni, de ez már több volt a soknál.
Még hogy én szerelmes Sylarbe? Ez meg van húzatva. Pont abba az emberbe, aki a legjobban bántott, egy gyilkosba? Soha. És ő meg belém? Még mindig? Hiszen sose szeretett. Ebből is látszik, hogy Darius-nak fogalma sincs, miről beszél.
Ráadásul ez a Cobell is idegesített, vajon miért olyan ismerős nekem?
Már azt rebesgették, hogy ő lesz az Egyesült Államok elnöke, legalábbis nagyon erre e posztra pályázott.
Csak éppen az volt a baj, hogy valamiért nagyon ellenünk és az iskolánk ellen hangolta az embereket. Persze mindezt nagyon kulturáltan tette, de tudtuk, hogy nem éppen tiszták a szándékai.
Egyik alkalommal bejelentkezett az iskolába, mert beszélni szeretett volna Darius-szal és meggyőzni bennünket arról, hogy az iskola ellenes beszédei nem ellenünk irányulnak, hanem inkább az egyszerű emberek megvédése érdekében. Na, persze... Már a képén látszik, hogy nem egy becsületes ember, de hát kénytelenek voltunk fogadni őt.
A biztonsági őr felvezette Cobell-t a tanáriba, majd mindannyiuknak bemutatkozott. Nagyon nyájas, illedelmes és készséges volt, túlságosan is, de azért mi is próbáltunk ugyanígy viszonyulni hozzá az iskola miatt.
Amikor rám került a sor és a bemutatkozásnál megfogta a kezem, valami kellemetlen borzongás járta át az egész testem, nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatban.
- Daniel Cobell. - mondtam, mintha úriember volna.
- Elle Bishop. - mondtam kissé színtelen hangon, mert ahogy nézett a szemembe, attól még rosszabb érzések keletkeztek bennem. Olyan ismerős volt ez az ember, mintha ismerném őt, mintha már láttam volna valahol, de nem ugrott be.
- Üdvözletem, Elle. - mondta mosolyogva, sokat sejtető álmosollyal az arcán és le nem vette rólam a szemét. Igazán hátborzongató élmény volt ez a számomra. Még szerencse, hogy ezután Darius-szal kettesben elvonultak az igazgatóiba, így nem kellett vele beszélgetnem.
Az idő alatt, amíg ők ketten megvitatták a dolgokat a tanáriban, végeztünk egy kis papírmunkát, majd egy óra múlva Dar is megjelent ismét a tanáriban elég gondterhelt arckifejezéssel.
- Na, sikerült meggyőzni? - kérdezte tőle Lena aggódó tekintettel.
- Nem igazán. - felelte sóhajtva Darius.
- Azt mondta, hogy meghagyja az iskolát, ha olyan valaki lesz az igazgató, akit ő választ és nincsen semmilyen képessége. Természetesen tanítani maradhatnák mindannyian. Lehet, hogy bele is mennék, de szerintem úgysem tartaná meg az iskolát, egy idő után bezárná. - mesélte a főnököm miközben egy jó nagyon sóhajtott.
- Nem, ezt nem hagyhatod és nem engedheted át a helyed! - mondtunk szinte kórusban barátnőmmel és felpattantunk ülőhelyünkből.
- Én mindent megteszek, de igen nagy a befolyása, csak tudnám, hogyan érte el. - mondta gyanakodva és elmerengve Darius.
- A legfurcsább az volt, hogy nem tudtam olvasni a gondolataiban. Itt valami nagyon nem stimmel. - folytatta tovább félelmeinek ecsetelését az igazgató.
- Ráadásul ezek a furcsa eltűnések is itt vannak a fajtánkból. Most már én is kezdem azt hinni, hogy jobb volt, amíg nem fedtük fel magunkat. - tette hozzá keserűen.
- Erről jut eszembe... - kezdtem bele, mert eszembe villant az előző esti kis incidensem.
- Tegnap este hazafelé megtámadtak valami suhancok és azt akarták, hogy hagyjam itt az iskolát. Ami viszont a legfurcsább volt, hogy nekik is volt képességük. - meséltem nagyokat nyelve barátaimnak.
- Jézusom, Elle, de nem bántottak? - kérdezte Lena aggódva, majd közelebb jött hozzám és megfogta a kezem.
- Nem, vagyis nem sikerült nekik, jól vagyok. - feleltem határozottan.
- És hányan voltak? Tudnál rólunk személy leírást adni? - kérdezte Darius, akin azért szintén láttam, hogy egyre idegesebb.
- Úgy öten-hatan, és azt hiszem, tudnék. - feleltem bólintva, majd egy apró fintort vágtam.
- De nagyon ügyes vagy, te lány, hogy így megvédted magad. - dicsért meg Lena, mire és irtózatos zavarba jöttem.
- Ööö...tulajdonképpen volt, aki segített. - jegyeztem meg ugyanúgy. Nem is értettem, hogy most miért vagyok ilyen zavarban, mint valami szerelmes tini, pedig nem is voltam szerelmes. Lehet, ezt el se kellett volna mesélnem nekik, de hát, ha nem én védtem meg magam.
- Wow! Valaki megmentetett? - kérdezte Lena vigyorogva, szemöldökét emelgetve.
- Már éppen az utolsó pillanatban megjelent Sylar, elintézte őket, majd hazavitt a motorján. - böktem ki végre mindet egyben, hogy minél előbb túlessek rajta.
Erre ők mindketten még szélesebben vigyorogtak rám, mire én egy kicsit mérges lettem rájuk.
- Most mi van? Miért néztek így? - kérdeztem morcos képpel.
- Totálisan egymásba vagytok esve még mindig. - mondta Darius huncut képpel, de nagyon is komolyan, mire én legyintettem.
- Te nem vagy eszednél! - mondtam szinte megsértődve, majd ott hagytam őket.
Nem szoktam Darius-szal így beszélni, de ez már több volt a soknál.
Még hogy én szerelmes Sylarbe? Ez meg van húzatva. Pont abba az emberbe, aki a legjobban bántott, egy gyilkosba? Soha. És ő meg belém? Még mindig? Hiszen sose szeretett. Ebből is látszik, hogy Darius-nak fogalma sincs, miről beszél.
Ráadásul ez a Cobell is idegesített, vajon miért olyan ismerős nekem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése