XV. FEJEZET - Hősködések

Egyik alkalommal, amikor a kocsim éppen szervizben volt, gyalog és egyedül indultam hazafelé az iskolából.

Elég fáradt voltam és alig vártam, hogy minél előbb hazajussak, letusoljak és pihenjek vagy ehhez hasonló tevékenységgel foglalkozzak.

Nem is igazán nézelődtem az úton, inkább csak lefelé bámultam, de még a fejem olyan üres volt most, mint akinek kimosták az agyát.

Azután egy sikátorféleséghez értem, amikor olyan hangokra lettem figyelmes, mintha valaki a hátam mögött állna és kibiztosítana egy fegyvert. Hirtelen megdermedtem, majd megfordultam és két suhanc állt velem szemben, akik fegyvert fogtak rám.

Nem ijedtem meg, hiszen ezek csak gyerekek voltak, akikkel könnyel elbánok, inkább attól féltem, hogy én fogom őket bántani.

 - Hey, azok nem kisfiúk kezébe valók! - mondtam a fegyverekre mutatva, majd gúnyosan elmosolyodtam.-   Tegyétek el szépen!

 - Pofa be, vagy meghal a tanárnő! -  felelték azok gátlástan tekintettel, én meg kissé ledöbbentem attól, hogy tudták, ki vagyok.

 - Ott tanít abban a szörnyszülött képzőben, igaz? - kérdezte az egyik kis idióta.

 - És ha igen?  - kérdeztem már kissé mérgesen. Nem gondoltam tagadni, hogy hol dolgozom, meg már amúgy is tudhatták. Ekkor jöttem rá, hogy ezek valószínűleg abból a csapatból vannak, amelyet Darius említett.

 - Hát az van, hogy most van itt a lehetőséged, hogy otthagyd azt az iskolát és megkíméljük az élted. - mondta az egyik gonosz képpel, mire én elnevettem magam.

 - Ne nevettessetek, kis srácok! Ha tudjátok, hogy hol dolgozom, akkor azt is tudod, hogy mire vagyok képes, szóval ne szórakozzatok velem és hagyjatok elmenni.- mondtam parancsoló hangnemben, de nyugodtan.

Nem igazán hallgattak rám, hanem  a következő pillanatban az egyik már el is sütötte a fegyverét, éppen hogy csak volt időm ellökni a kezéből a fegyvert is meg a golyót az erőmmel.

Aztán, még mielőtt a másik is cselekedhetett volna, egy áramgömbbel annak is kilöktem a kezéből a fegyvert.

 - Mondtam, nem?  - kérdeztem egy elégedett, halvány mosoly kíséretében, de ekkor még csatlakoztak hozzájuk vagy öten, akik már kicsit sem voltak ilyen ártatlan kinézetűek.
Ketten közülük azonnal felém indultak: egy férfi és egy dél-amerikai kinézetű lány.

Tényleg nem akartam bántani egy embert sem, de úgy tűnt, most itt az ideje a teljes fegyverzettel előállni.

Ekkor azonban a lány a kezéből valamiféle tüskéket lövellt felém, a férfi meg valami pajzsot képzett maga körül. Mi a fene? Ezek a saját fajtánkkal támadtatnak ránk ,miközben arról papolnak, hogy milyen veszélyesek vagyunk az emberekre nézve? - zakatolt az agyam elképedve. Itt valami teljesen másról lesz szó, mint az emberek megvédése, inkább valami sötét és rossz dologról.

Aztán nem nagyon volt időm gondolkodni, mert ezek folyamatosan támadtak rám, vagy öten. Hiába lövöldöztem áramsugaraimmal a pajzsos  a pasi elnyelte azt, majd felém, ellenem irányította a saját erőmet.

Úgy éreztem, hogy itt el fogok bukni, mivel többségben voltak, sarokba szorítottak. Nem gondoltam volna, hogy valaha ez életben még így kell harcolnom az életemért. Komolyan, mint egy rossz akciófilm.

Már láttam a vesztem, amikor egyszer csak hangos motorberregésre lettem figyelmes, majd az előbbi támadóim - az összes - mindenfelé röpködtek vagy a falnak vágódtak és kiterültek, én meg csak tátott szájjal figyeltem az eseményeket. Meglepő volt, de úgy tűnt, egyiknek sincs komoly baja, csak elájultak,

Aztán, amikor a megmentőm irányába néztem, egyszerűen nem hittem a szememnek, Syler volt az, már megint valami fekete motoros bőrszerelésben.

 - Mondtam, hogy nem bánthat senki. - mondta olyan igazán elszánt tekintettel, mintha tűz égett volna a szemében, amitől még jobban elképedtem.

 - És nem ölted meg őket?  - kérdeztem döbbent arccal meg lihegve még az előbb riadalom miatt.

 - Nem. - rázta meg a fejét, majd kezével a motorja ülésére csapott. - Szóval jobb lenne, ha felugranál, mert mindjárt feleszmélnek és nagyon mérgesek lesznek. - tette még hozzá egy játékos vigyor keretében.

  - Hogy mi? Hát, majd hazamegyek gyalog.  - ellenkeztem zavarodottan, de a támadóim meg már ébredeztek, ő pedig kérőn nézett rám azokkal a babonázó szemeivel, le se vette rólam a tekintetét.

Aztán ismét begyújtotta a motort, én meg nem tudom miért hittem, hogy mellette majd biztonságban leszek, de végül is felhuppantam mögé, hiszen tényleg megrémültem ezektől a bűnözőktől.

Igaz, hogy felültem a motorra, mögé, de azért vágtam hozzá egy fintort, amit ő is látott és keresztbe tett kezekkel ültem fel mögé, eszem ágában sem volt hozzáérni.

 - Ha nem fogod át a derekam, le fogsz esni, elég gyorsan hajtok. - mondta egy huncut mosoly kíséretében, de én nem mozdultam ezért megfogta a kezeimet, majd a derekára tette, majd megindult. Előtte megkérdezte a címem és én kelletlenül, de végül is megmondtam. Mit tehettem volna már?

Tényleg elég vadul vezetett, de be kellett vallanom, hogy nagyon is élveztem, jó volt végre egy kicsit elengedni magam és nem gondolni semmire, csak élvezi a sebességet. Szinte biztos voltam benne, hogy azért vezetett ilyen állatul, hogy még szorosabban fogjam a derekát, amit meg is tettem, sőt a hátához tettem a fejem, mert majd levitte a fejemet a szél.

Kissé zavart, hogy a közelében már megint furcsa dolgokat éreztem. Soha nem éreztem ilyet, ha máshoz értem, csak a közelében, pedig nagyon nem akartam, hiszen utáltam őt.
Mire már teljesen elkalandoztak volna a gondolataim és férfias testére kezdtem volna gondolni, szerencsére megérkeztünk és leállította a motort.

Én azon nyomban le is ugrottam, mert egyik kicsit zavarban voltam a gondolataimtól, pedig nekem undorodnom kéne tőle.

 - Remélem, nem várod, hogy most hálálkodjak neked.  - mondtam undokul neki, összeszűkölt szemekkel.

 - Nem. - felette szűkszavúan miközben megrázta a fejét, de közben folyamatosan csak bámult engem.

 - És jó lenne, ha nem ólálkodnál utánam. Akkor szia! - mondtam ismét undokul, majd fogtam magam és anélkül, hogy újra ránéztem volna, bementem a lakásomba. Elég gyerekes volt ez a tettem, de úgy látszik, ezt hozta ki belőlem a zavar.

Nem lehet igaz, hogy ebbe mindenhol belebotlok! Miért van még a városban?  - dühöngtem magamban,  de azért azt is be kellett vallanom, hogy ha ő nem lett volna, most már ott feküdtem volna a sikátorban, talán nem élve...