VIII. FEJEZET - Váratlan

Az ezután következő hetekben elég gyorsan történtek az események, pódiumra kerültünk és mindenki a különleges képességekkel foglalkozott.

Természetesen voltak táborok, akik félelemből vagy talán irigységből, de nem akartak befogadni bennünket, de voltak olyanok is, akik segítették "emberré válásunkat", illetve adaptálódásunkat a társadalomba és az életbe.

Minden esetre az iskola számára sikerült egyre kedvezőbb változásokat elérni és már a hivatalossá tétel küszöbén álltunk.

Én is egyre jobban azon a véleményen voltam már, mint Dar és Lena, hogy nem is olyan jó ez a bujkálás, hiszen mi nem ártunk senkinek. Igaz, azokat is megértettem, akik iszonyodtak tőlünk, hiszen én sem voltam mindig jó és nagyon sok szörnyeteget is ismertem, hogy ne nevezzek meg senkit...

Sok politikus - főleg, akinek szintén volt képessége -  is a mi oldalunkon állt és ők is segíteni szerettek volna nekünk, hogy  hivatalos legyen az iskola és a mi gyerekeink is úgy tanulhassanak, mint mások.

Egyik nap Lena és Darius azzal fogadtak engem, hogy aznap délután érkezik hozzánk egy szenátor, aki eljár majd az iskola ügyében, mert ez neki is ugyanúgy szívügy, mint Darius-nak.

Ugyan milyen szenátor az, aki ennyire bele adja a szívét más ügyeibe?  - tettem fel a kérdést magamban, hiszen ők ezért nem arról ismertek, hogy minden érdek nélkül cselekszenek.

 - Na és ki az nagylelkű szenátor?  - kérdeztem kicsit gúnyos hangnemben, de közben megcsörrent Darius telefonja és intett, hogy ki kell most mennie, mert ez fontos hívás.

 - Petrelli szenátor az. - felelte Darius helyet ezért Lena.

 - Petrelli szenátor?  - kérdeztem megdöbbenve. - Hiszen ő halott.

 - Nathen Petrelli halott, de most az öccséről Peter Petrelliről beszélek. - helyesbített Lena.

 - Peter??? - kérdeztem hüledezve, majd elnevettem magam. - De hát ő mindig is utálta a politikát és igyekezett távol maradni ettől az egésztől.

 - Most úgy látszik, úgy gondolja, van értelme annak, amit csinál. - folytatta Lena.

 - Hát...lehetséges. - mondtam elgondolkodva, majd nagy levegőt vettem. - Minden esetre szeretnék beszélni vele én is, egy-két dologért azt hiszem, a bocsánatát kell kérnem. - folytattam, mire Lena kérdőn nézett rám.

 - Tudod, mondtam, hogy nem voltam mindig jó kislány... - tettem még hozzá, aztán kissé huncutul, kissé keservesen elmosolyodtam, amikor Peterre gondoltam.

 - Akkor most itt lesz az alkalom, mert úgy egy óra múlva itt is lesz a szenátor a tanácsadójával együtt. - vágta rá Lena a megjegyzésemre.

 - Értem, akkor majd itt leszek, de most most még van egy kis dolgom, de egy óra múlva biztosan itt leszek. - ígértem, majd felálltam a székről és a tantermembe indultam.

Körülbelül több, mint egy óra múlva feleszméltem a papírjaim mellől és eszembe jutott, hogy Peternek valószínűleg most kellene megérkeznie, ezért felálltam az asztaltól és gyors léptekben megindultam végig a folyosókon keresztül, hogy az előcsarnokon át Darius irodájába mehessek.

Amikor az előcsarnokhoz értem, láttam meg, hogy egy halom öltönyös testőr áll ott, előttünk meg éppen Darius üdvözöl két öltönyös férfit. Biztosan Peter és a tanácsadója azok. - állapítottam meg magamban, majd közelebb léptem.

Ott volt Lena és még egy-két másik tanár is.

Amikor megláttam Petert, azonnal elmosolyodtam, de ő még nem látott meg engem, sőt senki nem vette észre, hogy én is ott vagyok. Gondolom, a testőrök igen, de hát ők meg se moccantak.

 - Annyira hálás vagyok, hogy eljöttetek, Peter. - hallottam Darius hangját.

Én meg csak lassan előrefelé lépkedtem, s láttam, hogy egy magas férfi áll Peter mellet, de nem láttam az arcát, mert az egyik testőr éppen eltakarta őt.

Annyira ismerős volt, de nem ugrott be, hogy ki az...pedig a termete, a testtartása, a mozdulatlansága, annyira emlékeztetett valakire.

 - Örülök, hogy mindannyian egyet akarunk. Peter, Gabriel, gyertek, menjünk az irodámba, ott kényelmesebben beszélgethetünk!  - mondta tovább Darius.

Gabriel. Gabriel??? Azt hiszem, hogy ezekben a percekben a testem és az agyam külön utakon jártak. 

A logikus gondolkodásom egyenlő volt a nullával. Már majdnem Lena mellé értem, amikor megláttam annak a bizonyos férfinak az arcát. Syler!!!!!!!!! Ő volt az, csak úgy látszik, megint a Gabriel nevet használja.

Már éppen a világ leggyerekesebb dolgát akartam tenni: hátat fordítani, míg senki nem vesz észre és elrohanni, ki innen, de akkor megcsörrent Lena telefonja és mindenki az irányunkba kapta a tekintetét.

Ő is, Syler is. Csakhogy annyira közel álltam már Lena-hoz hogy aki abba az irányba nézett, engem is látott. És hát elég furcsa látvány lehettem a rémült és falfehér arcommal, ahogy Sylert bámulom megkövülten.

Ekkor ő is észrevett engem és tekintetünk úgy fél percig összekapcsolódott és egymás tekintetébe mélyedtünk.

Ezekben a percekben minden érzés átvonult rajtam, amit valaha iránta éreztem: undor, iszonyat, félelem, még egy pillanatra a szerelem is, de legvégül most csak a gyűlöletet éreztem iránta, amivé vált az iránta érzett szeretetem.

Láttam rajta is a megdöbbenést, nem tudta leplezni, hogy el sem hisze, amit lát, vagyis egy olyan személyt, akit már megölt. Hát igen, nem volt elég körültekintő.

Éreztem, hogy az egész fejemet átjárja valami jeges iszonyat és egy hang se jön ki a torkomon. Kezdtem szédülni és remegni, a lábaim pedig reszkettek, hogy már alig tartottak.

Rosszullét és hányinger kerülgetett és nem volt bennem most semmi bátorság,  egy pillanatra csak valami üresség volt bennem, azaz semmi és olyan érzésem volt, hogy ismét halott vagyok és ezt az egészet csak kívülről látom.

Aztán, mikor egy pici erőhöz jutottam, újra, hirtelen megfordultam és elszaladtam a mosdóba.

Levegő után kapkodtam és úgy éreztem, mindjárt hányok, de mégsem történt semmi.

Jéghideg vizet locsoltam az arcomra, de egyelőre az sem segített, aztán csak nekidőltem a falnak, majd lassan lecsúsztam és a földre ültem, majd meredten bámultam a semmibe.

Ajtócsapódásra és magassarkú cipők kopogására lettem figyelmes, majd már csak azt észleltem, hogy valaki leguggol mellém. Lena volt az és olyan gyengéden nézett rám, hogy ettől a nézéstől  máris jobb volt egy kicsit.

 - Lena, ő volt az, Syler, csak most az valós nevét használja. Nem tudom, miért, de... - kezdtem bele zaklatottan és lihegve.

 - Tudom, Elle, de már nincs mitől félned, elment. - mondta Lena megnyugtatólag, majd megsimogatta az arcom.

 - Tudja, hogy én vagyok az?  - kérdeztem riadt szemekkel, mire barátnőm csak bólintott.

 - És nem akart utánam jönni, hogy befejezze, amit elkezdett velem? - kérdeztem ijedt hangon, mint egy védtelen kislány.

 - Nem, nem akart sőt. - felelte azonnal Lena egy halvány mosoly kíséretében.

 - Ő is pont úgy reagált, mint te, majd miután kiszaladtál, ő is elnézést kért és elment valahová. - mesélte tovább Lena.

 - De Darius azt mondta, hogy nem volt abban a férfiban semmi rossz. Nem akar bántani téged. Telepata lévén ő ezt érzi. - tette hozzá kedves hangon.

 - Nem, nem szabad hinni neki, valahogy trükközik, nagyon intelligens. - feleltem én meg ismét hadarva.

 - Nem akarom többé látni! - mondtam, majd éreztem, hogy nem bírok a könnyeimmel és végül zokogásban törtem ki, mire Lena megölelt.

 - Rendben, majd beszélek Darius-szal, hogy ne hozza őt ide többet, jó?  - kérdezte, amire most én bólintottam, de nem is igazán fogtam fel szavait.

Egyáltalán mit csinál vele Peter, hisz ők is halálos ellenségek voltak eddig. Nem, ez nekem túl magas és most nem akartam ilyeneken agyalni, csak az érzéseimet kikapcsolni lett volna jó.

 - Gyűlölöm őt! És a halálát kívánom most is! - mondtam még gyűlölködő és egyben szerencsétlen tekintettel.

És most tényleg gyűlöltem, legalább is ezt éreztem. Még soha senki nem bántott meg annyira, mint ő.

Még soha senki nem vett el annyi mindent. Pont ő, aki normális élettel kecsegtetett és amit már kezdtem elhinni és elfogadni, hirtelen, minden ok és magyarázat nélkül elvette tőlem, de még annak a lehetőségét is, hogy én találjam meg a magam útját.

Ehhez nem volt joga, de én bosszút fogok állni rajta, még ha ez lesz az utolsó tettem, akkor is!