(Kérlek, hogy mielőtt olvasod a fejezetet, nézd meg azt a rövidke videót. Segít elmondani, azt amit le akarok írni. A videót nem én készítettem, de nagyon tetszik, igazán jó munka! Köszönet érte Cristina-nak.)
Elle? Édes kis Elle. Valóban ő volt az?
Folyamatosan ezen a kattog az agyam, mióta megláttam őt az iskolában.
Most az utcákat járom, mert magányra van most szükségem. Magányra, amitől mindig is féltem.
Ez egyszerűen felfoghatatlan. Hogy lehetséges ez? Hiszen megöltem őt. Az egyetlen nőt, akibe szerelmes voltam.
Ha arra gondolok, hogy hogyan is jutottam idáig, hogyan siklott ki az életem, hogy lett belőlem ez a szörny, végigvonul előttem az egész életem. Mert sohasem akartam gyilkos lenni, de az események mégis arra kényszerítettek mindig, míg végül én is el hittem, hogy más nem lehetek.
Pedig csak szeretete vágytam, hogy valaki olyannak szeressen, amilyen voltam, önmagamért. Ma már azt hiszem, ezt meg sem érdemeltem volna.
Minden esetre, most már tudom, hogy ki vagyok és ki is akarok lenni, annyi keresgélés után.
Mindig is átlagos gyerek voltam, egyszerű, hétköznapi. Nem voltam buta gyerek, de sohasem a legjobb, nem voltam rossz magaviseletű, de sohasem a legpéldásabb.
Elég visszahúzódó is voltam és a lányok felé sem mertem közeledni.
Sokan csúfoltak is amiatt, ahogy anyám öltöztetett és azért is, mert apám elhagyott bennünket.
Igen, ez volt az első meghatározó élmény az életemben: apa nélkül felnőni. Így igen nehéz volt férfivá érnem, egy erős apai kéz nélkül.
Viszont akkor éreztem magam a legjelentéktelenebbnek, amikor már a saját anyámnak sem feleltem, meg amikor nem voltam neki elég különleges.
Sose voltam különleges, amíg egy tudós meg nem keresett azzal, hogy azt gyanítja, van egy bizonyos képességem.
Ezzel indult el az a lavina, mely az életem a sötétségbe, a semmibe, a kilátástalanságba, abba a mocsokba vezette.
Sok embert megöltem, amire nem vagyok büszke, de egyszerűen képtelen voltam tenni a természetek ellen, akkor még.
Utolsó segélykiáltásként még meglátogattam anyám, hogy mutasson kiutat ebből a szörnyűségből, de ő csak még jobban beletaszított, aminek a vége az lett, hogy véletlenül megöltem.
Onnantól lett belőlem Syler, akit ma már gyűlölök, és aki többé nem leszek.
Ettől a pillanattól fogva mindig valaki használni és kihasználni akart engem. Sohasem az ember, én magam kellettem, hanem, Syler, a gyilkos kellett. Valaki csak kísérletezett rajtam, valakinek az erőm és gyilkos ösztöneim kellettek, pedig én úgy kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba is. Mindig a magunk hasznára akartak fordítani, de ezt senkinek sem hagytam, és amint rájöttem az árulásra, fájdalmas bosszút álltam, míg végül minden érzés és minden emberi eltűnt belőlem.
Ott volt az apám, aki elhagyott, az infantilis anyám és ott volt Elle.
Elle...Megmentette az életem, de ő is csak elárult engem. Pedig, amikor megláttam olyan volt, mint egy angyal. Gyönyörű és jóságos, azt hiszem, azonnal beleszerettem.
Lehetett volna happy end is a mi történetünk, de abban az időben annyi árulás ért, annyian kihasználták, hogy én is csak szeretete és családra vágyom, hogy el kellett vágnom mindent, ami a jó felé vezetett. Pedig Elle-el közös jövőt, családot, gyereket terveztem, aztán ez mind szertefoszlott.
Abban az időben zavarodott voltam és mivel ő volt az egyik személy, aki ezt tette velem, aki miatt ilyen szörny lettem, meg kellett őt ölnöm, mert abban a pillanatban a bosszú kellett.
Fájdalom hasított akkor a szívembe, s ahogy Elle teste égett a tűzben, az a tűz az én lelkemet és szívemet is elégette, ezzel Gabrielt is megsemmisítettem, és lett belőlem egy üres, érzéketlen, ösztöneire hagyatkozó, vívódó szörnyeteg.
Már csak a bosszú hajtott, hogy megbüntessem azokat, akik játszottak velem, és itt útközben valahol elvesztem.
Önmagamat akartam már csak megtalálni, hogy miért vagyok én ilyen, hogy honnan származom, hogy van-e még esélyem a jóra?
Egyetlen személy volt ennek az egésznek a megmondhatója, még pedig a biológiai apám, aki viszont szintén nagy csalódás volt. Megölte anyámat, pénzért eladott, majd újra megpróbált megölni az erőmért.
Milyen ember ő? Talán nem is ember? Ki képes eladni a saját fiát? Ki az, aki megbánás nélkül öl? Csakis egy szörnyeteg. Legalább azt is megtudtam, honnan örököltem ezt az éhséget, ki miatt vagyok egyáltalán és vagyok ilyen.
Ebből az egészből azt tanultam, hogy félre kell tennem az érzelmeket és újra kezdjek mindent, hogy én lehessek a leghatalmasabb ember a világon.
Aztán elvették az emlékeim és a testem és hosszú keresgélés után rátaláltam magamra, arra a Gabrielre, aki mindig is akartam lenni és aki vagyok ma is.
Persze, mindez nem mentség arra, hogy bántottam másokat, hogy elvettek életeket és ezek a rémálmok örökre gyötörni fognak, de ma már senkit se tudnék megölni, mert boldoggá tesz, az ha segíthetek másoknak, ha megvédhetem őket.
Viszont Elle-el nem tudom, hogy mi legyen, mert szemmel láthatóan gyűlöl, láttam a szemében, de ennek ellenére meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy bosszút álljon rajtam, hogy saját belátása szerint járjon el velem. Ez jár neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése