II. FEJEZET – Ébredés

Körülbelül úgy két hét telt, amíg kimozdultam Claire-ék házából és sétálni indultam egyedül.

Egyedül. Ez nagy szó, hiszen az utóbbi két hétben rettegtem, ha egyedül voltam. Rettegtem mindentől, az élettől, a haláltól, az érzéseimtől, de attól is, hogy rám talál és eljön értem és újra bántani fog.

Ha nem rettegtem akkor zokogtam, viszont úgy éreztem, minden egyes sírásnál távolabb kerülök Tőle, ami jó volt, de közelebb magamhoz, ahhoz, aki ezután lenni akarok. Mert igen, én sem voltam a legjobb kislány eddig és én is öltem már. Sok megbocsájthatatlan dolgot tettem, de tudom, mit akarok: jó lenni és jót tenni. Egyelőre ennyi, aztán majd meglátjuk.

Voltak azonban olyan pillanataim, amikor nem is rettegtem és nem is sírtam, hanem inkább őrjöngtem a dühtől.

Nehéz időszak volt ez, de egyre jobban lettem és úgy éreztem, képes vagyok egyedül maradni, ezért elindultam a tengerpartra egy rövid sétára.

Séta közben is járt az agyam, végül is "újjászületésem" óta egyfolytában.

Főleg azon, hogy hogyan jutottam idáig, hogy meg kelljen halnom. Én csak sodródtam az árral és ez lett a vége.

Tudtam, hogy el kellene felejtenem Sylert, hiszen megölt engem, de mégis sokszor eszembe jutott.

Először nem mertem gondolni rá, mert olyankor akkora fájdalaom járta át a testem, hogy el se tudom mondani.

Most jutottam el odáig, hogy merjek rá gondolni.

Sirattam magamat, hogy miért nem tudott engem szeretni, de nagyon sokat gondoltam a bosszúra, habár azt is tudtam, hogy ellene semmi esélyem sem lenne.

Azt hiszem, a "soha többet nem látni" variáció lesz a legjobb, s talán egyszer teljesen kitörlöm magamból. Muszáj lesz.

Viszont, ha rá gondoltam, folyamatosan ugyanazok jártak a fejemben ugyanabban a sorrendben - ha valaki olvasott volna a gondolataimban, elég unalmas lettem volna neki - : amikor megismertem, azután az együtt töltött szép pillanatok, míg végül, az ahogyan felvágta a fejemet.

Ilyenkor mindig felhúztam magam és ideges lettem.

Most is, a tengerparton gyorsítottam a lépéseimet, szinte csak úgy odavágtam a lábaimat a homokba.

Ha most itt lett volna Syler, biztosan nekimegyek, még ha újra meg is halok.

 - És még volt képe előtte megcsókolni! - mondtam hangosan, aztán már csak azt vettem észre, hogy valakinek nekimegyek.

Egy gyönyörű szép lány állt velem szemben, de nemhogy nem haragudott rám, hanem nevetett.