XI. FEJEZET - Szemtől szemben

Az elkövetkező hetekben igyekeztem minél több időt az iskolában és a munkámmal foglalkozni.

Felejtésre lett volna szükségem, ami nem ment, így hát egyszerűen csak elfoglaltam a gondolataim, ahogy tudtam.

Éppen egy naplóért indultam a tanáriba, amikor is megláttam Petert, ahogy ott várakozik.

 - Szia. - köszöntem neki félénken, hiszen nem voltam mindig túl kedves hozzá, hogy finoman fogalmazzak, majd közelebb léptem hozzá.

 - Szia Elle! - mondta ő viszont kedvesen mosolyogva és nem láttam a szemében a haragnak még a szikráját sem.

 - Darius-ra vársz?  - kérdeztem még mindig kissé bizonytalanul, mire ő bólintott és közelebb lépett hozzám.

 - Hogy vagy, Elle?  - kérdezte és a szemében egy kis együttérzést láttam, ami nagyon nem tetszett.

 - Köszönöm, remekül. - hazudtam, mert még véletlenül se akartam, hogy a kis barátocskája fülébe jusson, hogy nagyon is ki vagyok. Még mindig nem értettem, mit kereset ő itt Sylerrel, hiszen halálos ellenségek voltak.

 - Beszélhetnénk?  - kérdeztem és közben még jobban elkomolyodtam.

 - Persze. - felelte Peter készségen.

 - Rendben, de ne itt,  ha lehet. - ajánlottam neki, majd megindultunk az irodám felé, vagyis Lena-val közös irodánk felé, ahol külön foglalkozásokat tartunk néha a gyerekeknek.

Én leültem az asztalomhoz, ő pedig leült velem szemben. Még mindig kínos volt a helyzet, de akkor is meg kellet tennem, bocsánatot akartam tőle kérni.

 - Peter, tudom, hogy a szavak már nem változtatnak a múlton, de sajnálom, ha bármi rosszat is tettem ellened.  Igazán.Viszont azt is megértem, ha utálsz. - mondtam neki, nyíltan a szemébe nézve.

 - Az már a múlt és részemről elfelejtve. Tudom, hogy min mentél keresztül és azt is, hogy most végre normális életed van. Semmi baj, Elle. - felelte kedvesen Peter, mire megnyugodtam egy kicsit.

Gondoltam, most rátérek a Syler-témára, hogy megtudjam, hogy dolgozhatnak ők együtt, mire valaki kopogott az ajtón és pedig egy "Szabad"-dal reagáltam rá.

Aztán, amikor az ajtó felé néztem, az kinyílt és ott állt ismét velem szemben Ő, Syler és elszántan nézett a szemebe, látszott rajta, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy eltévedt.

 - Te? - kérdeztem gyűlölködve és kissé félénken is és közben segélykérően Peterre néztem, de ő teljesen nyugodt volt és láttam, hogy Sylerre se úgy néz, mit régen.

 - Peter, hagyj magunkra! Van egy kis elintéznivalóm Elle-el. - mondta határozottan Syler, amikor egyre beljebb haladt az irodába, amitől még jobban megrettentem, de a haragom irányában csak felerősödött. 

Peter pedig bólintott és felállt, de én is megdöbbenésemben felálltam. Közben csalódottan bámultam rá. Nem hittem el, hogy Peter mégis ezt teszi velem, hogy átad ennek az állatnak a markába, de ő csak mosolygott, majd elköszönt és már kint is volt.

Aztán ott maradtunk a szobában kettesben és én mérgesen néztem Sylerre, ő pedig meglehetősen komoly képpel vissza rám, de volt valami új is abban tekintetben, amit nem tudtam hová tenni.

Úgy tűnik, eddig tartott a második életem. - gondoltam keserűen, de most már nem féltem, csak dühös voltam. Talán pont ez a harag volt, ami elnyomta a rettegést bennem.

 - Azt hiszem, nekünk van egy kis elintézetlen ügyünk. - mondta még egyszer miközben le sem vette rólam a szemeit és csak közelített felém, azért hát én is megindultam az ő irányába lesz, ami lesz alapon, már az sem érdekelt, ha megöl újra.

 - Tudod, reméltem, hogy nem találkozunk többé, de igazad van, tartozom neked egy szívességgel, te szemét gyilkos! - mondtam összeszűkölt szemekkel.

 - Ez érdekes, Elle, hiszen kicsit azért magadnak is köszönheted, hogy ilyen lettem. - mondta ő is elég hideg képpel, miközben fejét oldalra hajtotta, amitől én csak meg dühösebb lettem.

 - Én viszont már megbocsájtottam és most azért jöttem, hogy megadjam neked a lehetőséget. Tégy velem, amit akarsz! Állj bosszút rajtam! - mondta már megenyhült képpel, amitől én elképedtem.

 - Te csak ne gyere most ezzel az álszent szöveggel! - mondtam emelt hangon.

 - Állj bosszút! - suttogta ő tovább.  - Megöltelek, megöltem apád, bántottalak...

Ezektől a szavaktól már annyira felhúztam magam és nem gondolkodva lekevertem neki egy hatalmas pofont, de végül is nem bántam meg. Ő nem tett semmit, csak keserűen rám mosolygott.

 - Látod, hogy te is ezt akarod. Hát, tégy még velem, amit akarsz. Mondd ki, mi bánt! - mondta ő csak a sajátját provokálva engem, de elérte, amit akart, hiszen már nem gondolkodtam, teljesen elborította az agyamat a düh és a bosszúvágy. Még közelebb léptem hozzá ökölbe szorított kezekkel és gyűlölködve bámultam rá.

 - Te rohadt, állat! Teee... megöltél! - sziszegtem rá, aztán már csak azt észleltem, hogy ököllel ütöm a mellkasát, ahogy csak tudom. Most valahogy emberi módszerekkel akartam neki fájdalmat okozni, még ha tudtam is, hogy akár meg is ölhet.

 - Te gyilkos! Te vagy a megtestesült gonoszság és ezért együl fogsz meghalni, mert azt érdemled. Te vadbarom! - folytattam és az ütlegelést is, de ő nemhogy visszaütött volna, csak tűrte, amit vele tettem egészen megbánó arckifejezéssel, néha lehajtott fejjel.

- Utállak! Hogy tehetted ezt velem? Hogyan??? - kérdeztem tőle már kiabálva.

 - Nem magyarázkodok, mert erre nincs ok és nem akarlak kifogásokkal bántani, de én nem akartam... - mondta, de nem hagytam, hogy befejezze, hanem még egy pofont lekevertem neki.

 - Nem akartad?? Ne hazudj! Nagyon is akartad, láttam a szemeidben. Megöltél és elvettél tőlem mindent! - mondtam tovább kiabálva és már ismét ütöttem őt.

 - Gyűlöllek!Gyűlöllek! Rohadék! - mondtam, de aztán már végeláthatatlan zokogásban törtem ki és csak azt észleltem már, hogy lefogja a kezeimet, de nem annyira, hogy fájjon nekem, csak annyira, hogy ne tudjak vele ütni.

 - Tudom, tudom... Csak gyűlölj és add ki magadból. - mondta ő gyengéd hangon, amin a sokkhatás miatt nem is volt időm meglepődni. Ezután szorosan magához húzott és ugyanolyan szorosan átölelt, mint egy védtelen kisgyermeket, közben pedig fejemet simogatta.

 - Többé nem bántalak és senki sem fog, ezt megígérem. - mondta, majd egy nagy levegőt vett, mire én éreztem, hogy kezdek lassan megnyugodni és én is átöletem a hátát miközben behunytam szemeimet.

Úgy éreztem, hogy a fájdalom kiszökik a lelkemből és a helyére most valami megkönnyebbülést kerül.

Fejemet mellkasába fúrtam, mert gyengéd kezei és az illata, ez az ismerős és felejthetetlen férfias illat teljesen megnyugtattak és valami régi, elveszett világba vittek vissza, amikor még hittem valami csodában.

Nem akartam kinyitni a szemem, mert tudtam, hogy akkor ismét megszűnik ez a szavakkal ki nem fejezhető érzés és visszatér a fájdalom, pedig muszáj volt...

X. - FEJEZET - Érzéketlen

Az elkövetkező napokban ismét szörnyen éreztem magam. Azt hiszem, még a Syler miatti sokkban voltam, illetve, amiatt, hogy láttam őt. Hiába nem akartam rá gondolni, nem tudtam kiűzni őt a fejemből. Valójában arra számítottam, hogy nem találkozunk többet, vagy legalább is nem ilyen hamar.

A barátaim előtt és munka közben igyekeztem tartani magam, mert már elegem volt abból, hogy mindig engem kelljen istápolniuk, így mindig mosolyt erőltettem az arcomra.

Viszont azok, akik a legközelebb voltak hozzám, tudták, hogy hogyan érezhetek, azért egyfolytában társaságba próbáltak elrángatni.

A szórakozás legnagyobb mestere Dean volt és ő általában rá is tudott venni, hogy elmenjek vele bulizni, még ha nem is voltam már az a bulizós fajta, viszont azután mindig olyan jól éreztem magam, hogy nem bántam meg, hogy elmentem vele. Dean a szórakozás és szórakoztatás nagymestere is volt, még ha néha egyedül is kellett hazamennem, amikor ő egy-egy szépséggel ment inkább. Én ezt nem bántam, inkább örültem, hogy legalább valamelyikünk élvezi az életet.

Azonban azt is észrevettem, hogy az utóbbi időben egyre kevesebbet megyek egyedül haza, hogy Dean egyre több lányt kihagy és inkább velem tölti az idejét, ami kicsi megijesztett.

Egyik ilyen buli alkalmával Dean elég rendesen felöntött a garatra és még nekem is sikerült becsípni egy kicsit, habár ez nem az én stílusom volt, de mellette józan voltam.

Mindig Dean volt az, aki támogatott engem lelkileg, na most én támogattam őt, hogy egyáltalán bejusson a hálószobájába. Még jó, hogy Lena-nál lakott és ez este aludhattam én is itt, így nem kellett félig piásan hazahajtanom.

Bevezettem Deant a szobájába, majd megpróbáltam az ágy felé koordinálni őt, hogy ráfektessem, de ő folyamosan csak beszélt, és így volt ez egész úton hazafelé is.

 - Most nem tudtam hazavinni azt a dögös kis barnát. - mondta elkeseredetten, a részegségtől alig érthetően.

 - Ó, majd bepótolod te. - feleltem én egy kacsintás közben, majd az ágyra ültettem, őt és most a lefektetéssel próbálkoztam éppen.

 - De most is te voltál a legszebb az egész clubban. - mondta kisfiús hangon mosolyogva, én meg erre inkább nem is reagáltam, csak próbáltam őt vízszintesbe helyezni.

Mivel jóval erősebb és nehezebb volt, mint én, ráadásul nem igazán segített, így nem volt könnyű  dolgom.

Aztán, ahogy nagy nehezen mégis sikerül őt az ágy emelnem, vagy inkább döntenem, elvesztettem az egyensúlyom és félig ráestem.

Ő viszont gondolkodás nélkül átkarolta a derekam és szorosan magához ölelt.

Egy fél percig biztosan meg se mozdultunk csak egymás személybe mélyedtünk. Tény, hogy ezek a csoda-kék szemek engem is elbűvöltek és most egy pillanatra hatással voltak rám. Úgy tudott nézni, mint senki  más.

Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy ajkaival felém közelít, majd először csak egészen lágyan megcsókol. Meglepetésemre én sem ellenkeztem, mert nagyon jól csinálta azt, amit csinált. Tudta hogy ezek a puha ajkaik nem csak evésre és beszédre valók. Hmmmm. Tévedtem, nem is a szórakozás, hanem a csók nagymestere volt ő. Azután egyszerre csak, mintha visszatért volna az ereje, fordított rajtunk , szinte letepert és most így csókolt, de éreztem, hogy mindketten egyre hevesebbek vagyunk, mire feleszmélve eltoltam őt magamtól.

 - Dean, ezt ne! - mondtam neki, de még ezt is kedvesen, mire ő is kapcsolt és lemászott rólam.

 - Elle, ne haragudj, én csak részeg vagyok. - mondta mentegetőzve.

 - Semmi baj, nem a te hibád, ketten csináltunk. - mondtam fejemet rázogatva.

Aztán percekig csak szótlanul ültünk, nem tudtunk mit mondani.

Dean a legjobb barátom, velem volt bánatomban, örömömben, igazán kedves, jószívű és állati szexi pasi, de valahogy úgy érzem, jobb, ha mi inkább barátok maradunk.

 - Miért nem tudsz te engem szeretni? Miért azt a barmot kell szeretned?  - törte meg aztán kérdésével a csendet Dean, miközben vállamra tette a kezét, mire és döbbenten néztem rá.

 - Pedig én úgy tudnálak szeretni. - tette aztán még hozzá, amitől még jobban elképedtem, és csak remélni tudtam, hogy csak az ital beszél belőle.

 - Hát éppen ez az, hogy én nem hiszem, hogy még valaha is képes leszek valakit szerelemmel szeretni. - mondtam kicsit elgondolkodva.

 - Igen, tényleg nagyon szerettem valakit, de ő kiölte az összes ilyen érzelmemet. - tettem még hozzá.

Ez valóban így volt, én a barátságon kívül nem tudtam már máshogy a pasikra nézni. Tudtam, hogy úgysem szerethetek mást, mint Őt szerettem, olyan mélyen,  és olyan szenvedéllyel , akkor meg mi értelem van az egésznek? 

 - Te viszont, kékszeműm, meglátod, hogy egyszer találsz egy olyan kivételes lányt, akit te is meg fogsz szeretni. Én tudom. - mondtam már teljesen felé fordulva.

 - Azt hiszem, már megtaláltam. - motyogta maga elé, de aztán ismét kifeküdt és elaludt.

Még egy ideig ott voltam vele, aztán betakargattam és én is bementem az ottani szobámba aludni.

Másnap reggel Dean úgy tett, minhta semmi se történt volna. Csakis barátként, jó barátként közeledett felém, viszont akkor is láttam egy olyasfajta nézést a szemében az irányomban, ami nagyon nem tetszett és attól a pillanattól kezdve mindig úgy nézett és még többet törődött velem, mint előtte. Csak attól féltem, hogy ebből valamelyikünk nem kerül ki fájdalmak nélkül, valamelyikünk sérülni fog.

       

IX. - FEJEZET - Szörnyeteg [ Syler szemszöge ]

(Kérlek, hogy mielőtt olvasod a fejezetet, nézd meg azt a rövidke videót. Segít elmondani, azt amit le akarok írni. A videót nem én készítettem, de nagyon tetszik, igazán jó munka! Köszönet érte Cristina-nak.)

Elle? Édes kis Elle. Valóban ő volt az? 

Folyamatosan ezen a kattog az agyam,  mióta megláttam őt az iskolában.

Most az utcákat járom, mert magányra van most szükségem. Magányra, amitől mindig is féltem.

Ez egyszerűen felfoghatatlan. Hogy lehetséges ez? Hiszen megöltem őt. Az egyetlen nőt, akibe szerelmes voltam.

Ha arra gondolok, hogy hogyan is jutottam idáig, hogyan siklott ki az életem, hogy lett belőlem ez a szörny, végigvonul előttem az egész életem. Mert sohasem akartam gyilkos lenni, de az események mégis arra kényszerítettek mindig, míg végül én is el hittem, hogy más nem lehetek.

Pedig csak szeretete vágytam, hogy valaki olyannak szeressen, amilyen voltam, önmagamért. Ma már azt hiszem, ezt meg sem érdemeltem volna.

Minden esetre, most már tudom, hogy ki vagyok és ki is akarok lenni, annyi keresgélés után.

Mindig is átlagos gyerek voltam, egyszerű, hétköznapi. Nem voltam buta gyerek, de sohasem a legjobb, nem voltam rossz magaviseletű, de sohasem a legpéldásabb.

Elég visszahúzódó is voltam és a lányok felé sem mertem közeledni. 

Sokan csúfoltak is amiatt, ahogy anyám öltöztetett és azért is, mert apám elhagyott bennünket.

Igen, ez volt az első meghatározó élmény az életemben: apa nélkül felnőni. Így igen nehéz volt férfivá érnem,  egy erős apai kéz nélkül.

Viszont akkor éreztem magam a legjelentéktelenebbnek, amikor már a saját anyámnak sem feleltem, meg amikor nem voltam neki elég különleges.

Sose voltam különleges, amíg egy tudós meg nem keresett azzal, hogy azt gyanítja, van egy bizonyos képességem.

Ezzel indult el az a lavina, mely az életem a sötétségbe, a semmibe, a kilátástalanságba, abba a mocsokba vezette.

Sok embert megöltem, amire nem vagyok büszke, de egyszerűen képtelen voltam tenni a természetek ellen, akkor még.

Utolsó segélykiáltásként még meglátogattam anyám, hogy mutasson kiutat ebből a szörnyűségből, de ő csak még jobban beletaszított, aminek a vége az lett, hogy véletlenül megöltem.

Onnantól lett belőlem Syler, akit ma már gyűlölök, és aki többé nem leszek.

Ettől a pillanattól fogva mindig valaki használni és kihasználni akart engem. Sohasem az ember, én magam kellettem, hanem, Syler, a gyilkos kellett. Valaki csak kísérletezett rajtam, valakinek az erőm és gyilkos ösztöneim kellettek, pedig én úgy kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba is. Mindig a magunk hasznára akartak fordítani, de ezt senkinek sem hagytam, és amint rájöttem az árulásra, fájdalmas bosszút álltam, míg végül minden érzés és minden emberi eltűnt belőlem.

Ott volt az apám, aki elhagyott, az infantilis anyám és ott volt Elle. 

Elle...Megmentette az életem, de ő is csak elárult engem. Pedig, amikor megláttam olyan volt, mint egy angyal. Gyönyörű és jóságos, azt hiszem, azonnal beleszerettem.

Lehetett volna happy end is a mi történetünk, de abban az időben annyi árulás ért, annyian kihasználták, hogy én is csak szeretete és családra vágyom, hogy el kellett vágnom mindent, ami a jó felé vezetett. Pedig Elle-el közös jövőt, családot, gyereket terveztem, aztán ez mind szertefoszlott.

Abban az időben zavarodott voltam és mivel ő volt az egyik személy, aki ezt tette velem, aki miatt ilyen szörny lettem, meg kellett őt ölnöm, mert abban a pillanatban a bosszú kellett.

Fájdalom hasított akkor a szívembe, s ahogy Elle teste égett a tűzben, az a tűz az én lelkemet és szívemet is elégette, ezzel Gabrielt is megsemmisítettem, és lett belőlem egy üres, érzéketlen, ösztöneire hagyatkozó, vívódó szörnyeteg.

Már csak a bosszú hajtott, hogy megbüntessem azokat, akik játszottak velem, és itt útközben valahol elvesztem. 

Önmagamat akartam már csak megtalálni, hogy miért vagyok én ilyen, hogy honnan származom, hogy van-e még esélyem a jóra?

Egyetlen személy volt ennek az egésznek a megmondhatója, még pedig a biológiai apám, aki viszont szintén nagy csalódás volt. Megölte anyámat, pénzért eladott, majd újra megpróbált megölni az erőmért.

Milyen ember ő? Talán nem is ember? Ki képes eladni a saját fiát? Ki az, aki megbánás nélkül öl? Csakis egy szörnyeteg. Legalább azt is megtudtam, honnan örököltem ezt az éhséget, ki miatt vagyok egyáltalán és vagyok ilyen.

Ebből az egészből azt tanultam, hogy félre kell tennem az érzelmeket és újra kezdjek mindent, hogy én lehessek a leghatalmasabb ember a világon.

Aztán elvették az emlékeim és a testem és hosszú keresgélés után rátaláltam magamra, arra a Gabrielre, aki mindig is akartam lenni és aki vagyok ma is.

Persze, mindez nem mentség arra, hogy bántottam másokat, hogy elvettek életeket és ezek a rémálmok örökre gyötörni fognak, de ma már senkit se tudnék megölni, mert boldoggá tesz, az ha segíthetek másoknak, ha megvédhetem őket.

Viszont Elle-el nem tudom, hogy mi legyen, mert szemmel láthatóan gyűlöl, láttam a szemében, de ennek ellenére meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy bosszút álljon rajtam, hogy saját belátása szerint járjon el velem. Ez jár neki.

VIII. FEJEZET - Váratlan

Az ezután következő hetekben elég gyorsan történtek az események, pódiumra kerültünk és mindenki a különleges képességekkel foglalkozott.

Természetesen voltak táborok, akik félelemből vagy talán irigységből, de nem akartak befogadni bennünket, de voltak olyanok is, akik segítették "emberré válásunkat", illetve adaptálódásunkat a társadalomba és az életbe.

Minden esetre az iskola számára sikerült egyre kedvezőbb változásokat elérni és már a hivatalossá tétel küszöbén álltunk.

Én is egyre jobban azon a véleményen voltam már, mint Dar és Lena, hogy nem is olyan jó ez a bujkálás, hiszen mi nem ártunk senkinek. Igaz, azokat is megértettem, akik iszonyodtak tőlünk, hiszen én sem voltam mindig jó és nagyon sok szörnyeteget is ismertem, hogy ne nevezzek meg senkit...

Sok politikus - főleg, akinek szintén volt képessége -  is a mi oldalunkon állt és ők is segíteni szerettek volna nekünk, hogy  hivatalos legyen az iskola és a mi gyerekeink is úgy tanulhassanak, mint mások.

Egyik nap Lena és Darius azzal fogadtak engem, hogy aznap délután érkezik hozzánk egy szenátor, aki eljár majd az iskola ügyében, mert ez neki is ugyanúgy szívügy, mint Darius-nak.

Ugyan milyen szenátor az, aki ennyire bele adja a szívét más ügyeibe?  - tettem fel a kérdést magamban, hiszen ők ezért nem arról ismertek, hogy minden érdek nélkül cselekszenek.

 - Na és ki az nagylelkű szenátor?  - kérdeztem kicsit gúnyos hangnemben, de közben megcsörrent Darius telefonja és intett, hogy ki kell most mennie, mert ez fontos hívás.

 - Petrelli szenátor az. - felelte Darius helyet ezért Lena.

 - Petrelli szenátor?  - kérdeztem megdöbbenve. - Hiszen ő halott.

 - Nathen Petrelli halott, de most az öccséről Peter Petrelliről beszélek. - helyesbített Lena.

 - Peter??? - kérdeztem hüledezve, majd elnevettem magam. - De hát ő mindig is utálta a politikát és igyekezett távol maradni ettől az egésztől.

 - Most úgy látszik, úgy gondolja, van értelme annak, amit csinál. - folytatta Lena.

 - Hát...lehetséges. - mondtam elgondolkodva, majd nagy levegőt vettem. - Minden esetre szeretnék beszélni vele én is, egy-két dologért azt hiszem, a bocsánatát kell kérnem. - folytattam, mire Lena kérdőn nézett rám.

 - Tudod, mondtam, hogy nem voltam mindig jó kislány... - tettem még hozzá, aztán kissé huncutul, kissé keservesen elmosolyodtam, amikor Peterre gondoltam.

 - Akkor most itt lesz az alkalom, mert úgy egy óra múlva itt is lesz a szenátor a tanácsadójával együtt. - vágta rá Lena a megjegyzésemre.

 - Értem, akkor majd itt leszek, de most most még van egy kis dolgom, de egy óra múlva biztosan itt leszek. - ígértem, majd felálltam a székről és a tantermembe indultam.

Körülbelül több, mint egy óra múlva feleszméltem a papírjaim mellől és eszembe jutott, hogy Peternek valószínűleg most kellene megérkeznie, ezért felálltam az asztaltól és gyors léptekben megindultam végig a folyosókon keresztül, hogy az előcsarnokon át Darius irodájába mehessek.

Amikor az előcsarnokhoz értem, láttam meg, hogy egy halom öltönyös testőr áll ott, előttünk meg éppen Darius üdvözöl két öltönyös férfit. Biztosan Peter és a tanácsadója azok. - állapítottam meg magamban, majd közelebb léptem.

Ott volt Lena és még egy-két másik tanár is.

Amikor megláttam Petert, azonnal elmosolyodtam, de ő még nem látott meg engem, sőt senki nem vette észre, hogy én is ott vagyok. Gondolom, a testőrök igen, de hát ők meg se moccantak.

 - Annyira hálás vagyok, hogy eljöttetek, Peter. - hallottam Darius hangját.

Én meg csak lassan előrefelé lépkedtem, s láttam, hogy egy magas férfi áll Peter mellet, de nem láttam az arcát, mert az egyik testőr éppen eltakarta őt.

Annyira ismerős volt, de nem ugrott be, hogy ki az...pedig a termete, a testtartása, a mozdulatlansága, annyira emlékeztetett valakire.

 - Örülök, hogy mindannyian egyet akarunk. Peter, Gabriel, gyertek, menjünk az irodámba, ott kényelmesebben beszélgethetünk!  - mondta tovább Darius.

Gabriel. Gabriel??? Azt hiszem, hogy ezekben a percekben a testem és az agyam külön utakon jártak. 

A logikus gondolkodásom egyenlő volt a nullával. Már majdnem Lena mellé értem, amikor megláttam annak a bizonyos férfinak az arcát. Syler!!!!!!!!! Ő volt az, csak úgy látszik, megint a Gabriel nevet használja.

Már éppen a világ leggyerekesebb dolgát akartam tenni: hátat fordítani, míg senki nem vesz észre és elrohanni, ki innen, de akkor megcsörrent Lena telefonja és mindenki az irányunkba kapta a tekintetét.

Ő is, Syler is. Csakhogy annyira közel álltam már Lena-hoz hogy aki abba az irányba nézett, engem is látott. És hát elég furcsa látvány lehettem a rémült és falfehér arcommal, ahogy Sylert bámulom megkövülten.

Ekkor ő is észrevett engem és tekintetünk úgy fél percig összekapcsolódott és egymás tekintetébe mélyedtünk.

Ezekben a percekben minden érzés átvonult rajtam, amit valaha iránta éreztem: undor, iszonyat, félelem, még egy pillanatra a szerelem is, de legvégül most csak a gyűlöletet éreztem iránta, amivé vált az iránta érzett szeretetem.

Láttam rajta is a megdöbbenést, nem tudta leplezni, hogy el sem hisze, amit lát, vagyis egy olyan személyt, akit már megölt. Hát igen, nem volt elég körültekintő.

Éreztem, hogy az egész fejemet átjárja valami jeges iszonyat és egy hang se jön ki a torkomon. Kezdtem szédülni és remegni, a lábaim pedig reszkettek, hogy már alig tartottak.

Rosszullét és hányinger kerülgetett és nem volt bennem most semmi bátorság,  egy pillanatra csak valami üresség volt bennem, azaz semmi és olyan érzésem volt, hogy ismét halott vagyok és ezt az egészet csak kívülről látom.

Aztán, mikor egy pici erőhöz jutottam, újra, hirtelen megfordultam és elszaladtam a mosdóba.

Levegő után kapkodtam és úgy éreztem, mindjárt hányok, de mégsem történt semmi.

Jéghideg vizet locsoltam az arcomra, de egyelőre az sem segített, aztán csak nekidőltem a falnak, majd lassan lecsúsztam és a földre ültem, majd meredten bámultam a semmibe.

Ajtócsapódásra és magassarkú cipők kopogására lettem figyelmes, majd már csak azt észleltem, hogy valaki leguggol mellém. Lena volt az és olyan gyengéden nézett rám, hogy ettől a nézéstől  máris jobb volt egy kicsit.

 - Lena, ő volt az, Syler, csak most az valós nevét használja. Nem tudom, miért, de... - kezdtem bele zaklatottan és lihegve.

 - Tudom, Elle, de már nincs mitől félned, elment. - mondta Lena megnyugtatólag, majd megsimogatta az arcom.

 - Tudja, hogy én vagyok az?  - kérdeztem riadt szemekkel, mire barátnőm csak bólintott.

 - És nem akart utánam jönni, hogy befejezze, amit elkezdett velem? - kérdeztem ijedt hangon, mint egy védtelen kislány.

 - Nem, nem akart sőt. - felelte azonnal Lena egy halvány mosoly kíséretében.

 - Ő is pont úgy reagált, mint te, majd miután kiszaladtál, ő is elnézést kért és elment valahová. - mesélte tovább Lena.

 - De Darius azt mondta, hogy nem volt abban a férfiban semmi rossz. Nem akar bántani téged. Telepata lévén ő ezt érzi. - tette hozzá kedves hangon.

 - Nem, nem szabad hinni neki, valahogy trükközik, nagyon intelligens. - feleltem én meg ismét hadarva.

 - Nem akarom többé látni! - mondtam, majd éreztem, hogy nem bírok a könnyeimmel és végül zokogásban törtem ki, mire Lena megölelt.

 - Rendben, majd beszélek Darius-szal, hogy ne hozza őt ide többet, jó?  - kérdezte, amire most én bólintottam, de nem is igazán fogtam fel szavait.

Egyáltalán mit csinál vele Peter, hisz ők is halálos ellenségek voltak eddig. Nem, ez nekem túl magas és most nem akartam ilyeneken agyalni, csak az érzéseimet kikapcsolni lett volna jó.

 - Gyűlölöm őt! És a halálát kívánom most is! - mondtam még gyűlölködő és egyben szerencsétlen tekintettel.

És most tényleg gyűlöltem, legalább is ezt éreztem. Még soha senki nem bántott meg annyira, mint ő.

Még soha senki nem vett el annyi mindent. Pont ő, aki normális élettel kecsegtetett és amit már kezdtem elhinni és elfogadni, hirtelen, minden ok és magyarázat nélkül elvette tőlem, de még annak a lehetőségét is, hogy én találjam meg a magam útját.

Ehhez nem volt joga, de én bosszút fogok állni rajta, még ha ez lesz az utolsó tettem, akkor is!

VII. FEJEZET - Változások

Órák után a tanáriban üldögéltünk több tanárral és éppen a jól megérdemelt kávénkat iszogattuk, beszélgettünk, tanakodtunk szokás szerint.

Az egyik tanár, Victor bekapcsolta a tévét, mert kapott valakitől egy üzenetet, hogy a NBC és még számos más nagy TV-csatorna megszakította az éppen aktuális adását, mert valami világrengető, váratlan esemény történt.

Mind elcsendesedtünk, Victor pedig bekapcsolta a televíziót.

Sokáig szóhoz sem tudtam jutni, ezekre az eseményekre nem számítottam, senki nem számíthatott rá.

Csak néztem ki a fejemből, pontosabban a képernyőre meredtem levegő után kapkodva.

Claire Bennet volt a nagy szenzáció, miközben arról beszélt, hogy meg akar mutatni valamit a világnak, elmondja, ki is ő.

Amikor ezt kimondta, én már nagyon is jól tudtam, hogy miről lesz itt szó, csak éppen nem hittem a fülemnek.

Már több hete próbáltam elérni Claire-t, de nem volt otthon, sem a kollégiumban, de még a mobilját se vette fel, most már tudtam, hogy miért.

A kamerák követték Claire-t a felvételen, ahogy egy óriáskerék felé vette az irányt határozott léptekkel.

Csak most volt kivehető, hogy az felvétel egy cirkuszban készült, vajon mit csinálhatott ott Claire? 

Aztán a lány, amikor odaért az óriáskerékhez, felmászott rá. Csak mászott feljebb és feljebb, amennyire csak fel tudott. A következő pillanatban viszont már levetette magát a magasból és kifeküdt szétterülve a földön, amikor leért.

Pár másodperc múlva mocorogni kezdett, majd véresen, összeverve és összetörve felállt és miközben éppen helyrerakta törött csontjait és végtagjait, elszántan nézett a kamerákba.

Igen, meg akarta mutatni a világnak, hogy ki is ő, hogy milyen emberek is léteznek, amit sokan még csak nem is sejtettek.

Én mindig is az a rejtőzködős fajta voltam, ezt tanultam a Társaságnál, ezért eléggé megrázott ez a dolog, hiszen ki tudja, hogy mit szólnak ehhez az emberek és nem akarok kísérleti patkány lenni, voltam eleget, a saját apámé...

 - Ez nem lehet. Ezt nem tehette Claire. - mondtam idegesen, amikor vége lett az adásnak.

 - De igen , Elle. hiszen ez nagyszerű, végre befogadnak majd. - mondta viszont Lena erre, aki mindig is arra vágyott, hogy adaptálódni tudjunk a társadalomba.

Végignéztem a többi tanáron is és elég eltérők voltak a reakcióik: fele úgy reagált, ahogy én, de sokan Lena-val értettek egyet.

Az igazság az volt, hogy nem arról volt szó, hogy én nem szerettem volna normális életet élni, úgy hogy nem kell titkolnom, mi vagyok, éppenséggel csak nagyon féltem. Nekem nem voltak jó tapasztalataim.

 - Talán az, de ezzel most minden...minden... - hebegtem még mindig hihetelenkedve.

 - Ezzel most minden megváltozik! - hallottam meg a hátam mögül Darius kijelentését, aki befejezte helyettem a mondatot és aki bizonyára szintén hallott Claire akciójáról.

Mos olyan volt a tekintette, mint aki nem is köztünk van. Végül is, a teste itt volt, de gondolatai már messze jártak. Ő már szőtte a terveit, hogy ez az egész, hogy válhat majd hasznára az iskolának.

Talán ő látta már ennek az egésznek a kimenetelét, látta a jó oldalát a dolgoknak, amit én még egyáltalán nem.

Egyben viszont biztos voltam: nagy küzdelmek elé nézünk.

VI. - FEJEZET - Dean

Attól függetlenül, hogy mostanában egész jól éreztem magam, hogy volt nekem is életem és voltak céljaim, néha még mindig rám tört a szomorúság és a melankólia.

Ilyenkor Lena barátnőm mindig felajánlotta, hogy aludjak nála. Ekkor általában csajos napot vagy csak csajos estét tartottunk.

Ez ezen az estén is így volt, Lena-nál aludtam.

Valamiért viszont egy istennek sem sikerült eladnom. Csak forgolódtam és gyötörtek a zavaró gondolatok és érzések, de legalább nem voltam egyedül és nem féltem.

Egy idő után úgy gondoltam, megpróbálkozok azzal a régi jól bevált módszerrel, hogy iszok egy pohár langyos tejet, hátha attól sikerül végre elaludnom.

Felkeltem az ágyból, majd magamra vettem egy sport felsőt, aztán megindultam a konyhába.

A konyha ajtó előtt állva azonban, furcsa csörgő és harsogó hangokra lettem figyelmes. Kissé megijedtem, de úgy gondoltam nem futamodok meg. Már ujjaim közt járattam elektromos sugaraimat, hogy ha esetleg védekeznem kellene, készenlétben lehessek,  de még nem támadtam.

Ahogy lassú, óvatos mozdulatokkal kinyitottam az ajtót, megláttam, hogy egy férfi ül nekem háttal a konyhapultnál és valami sütit fal meg dohányzik. Még mindig bizalmatlan voltam, sőt, csak most kezdtem el félni igazán, mire ő megfordult és rám vigyorgott azzal a bizonyos "nőbűvölő" mosolyával, amit a későbbiekben annyiszor láttam.

 - Szia szépség. Most mi lesz? Megsütsz vagy megégetsz?  - kérdezte egy huncut mosoly kíséretében, aztán elnevette magát.

 - Te ki vagy és mit csinálsz itt?  - kérdeztem még bizalmatlanul miközben kicsit közelebb léptem, de a tekintettem marad ugyanolyan távolságtartó.

 - Dean vagyok, Lena bátyja. Te meg biztosan Elle vagy. - folytatta tovább és a mosolygást sem hagyta abba.

Én erre csak bólintottam, aztán mire eljutott az agyamig, hogy ő valóban Dean lehet, elnevettem magam, majd csak most kapcsoltam, hogy a sugarak még mindig az ujjaim közt cikáznak, így azt is megszüntettem.

 - Igen, tényleg Elle vagyok. És ne haragudj, csak azt hittem, valami betörő vagy ilyesmi jár itt. - mondtam már kedvesebben. Azt nem akartam elmondani, hogy még arra is gondoltam, talán Syler az.

 - De nem úgy volt, hogy csak holnap érkezel? - kérdeztem tőle meg elgondolkodva.

 - De igen, úgy volt, viszont előbb végeztem az ottani dolgaimmal, így az éjszakai járattal érkeztem. - felelte a férfi kedvesen.

 - Mi lenne, ha akkor most megcsinálnád azt, amiért a konyhába jöttél, aztán pedig ide ülnél mellém és beszélgetnénk egy kicsit?  - dobta fel az ötletet ismét azzal a csábos mosolyával, aminek nem igen lehetett ellenállni. Közben kezével a mellette levő székre ütött finoman.

 - Én csak egy pohár tejet akartam inni. Kérsz te is egyet?  - kérdeztem, mire ő bólintott. Így kiöntöttem két bögre tejet, beraktam megmelegíteni a mikro-ba, majd az egyik bögrét neki adtam, a másikat magam elé tettem és leültem Dean mellé.

 - Szóval akkor te vagy a Szikra lány?  - kérdezte tovább vigyorogva Dean. - Sokat hallottam már rólad Lena-tól, de a fenébe is, azt nem említette, hogy ennyire szép vagy. - tette még hozzá, majd folyamatosan,  már szinte zavarba ejtően nézett a szemeimbe. Csak most vettem észre, hogy kékek a szemei és nem is akármilyenek, hanem türkizkékek, amilyeneket még soha sem láttam. Tényleg a legszebb kék szem volt, amit valaha láttam.

Ő meg csak mosolygott és mosolygott rám, mire én kapcsoltam, hogy bámulom őt, ezért zavarodottan a tejem után nyúltam.

 - Szóval, akkor te is a suliban fogsz tanítani?  - érdeklődtem, hogy inkább beszélgessünk, ha már azt akart.

 - Még nem tudom, de azt hiszem igen, habár nem hiszem, hogy sokáig maradok a városban, ugyanis nem vagyok az az egy helyben megmaradó típus.  - mondta, aztán rám kacsintott, majd rágyújtott egy újabb szál cigarettára és engem is megkínált.

Igazából nem voltam dohányos, de most azért elvettem egyet és én is meggyújtottam mindkettőnkét, az erőmet használva.

 - Viszont, most, hogy tudom, micsoda szépségek tanítanak ebben az iskolában, lehet tovább maradok.  - flörtölt velem huncut képpel, és közben tetőtől talpig végigmért, de én megpróbáltam ezeket a megjegyzéseket és tekinteteket figyelmen kívül hagyni.

Lena mesélte, hogy a bátyja nagy nőcsábász, ezért ez nála állandó viselkedés.

Azon az éjszakén Dean-nel hajnalig beszélgettünk és el kell, hogy mondjam, ez nem az egyetlen és utolsó alkalom volt. Attól a naptól fogva egyre több közös programunk volt és Dean-nek köszönhetően néha még szórakozni is eljártam. Ez, azt hiszem, egy újabb barátság kezdete volt.

V. FEJEZET - Szerelem és szenvedély a múltban [ Elle visszaemlékezése ]

Ahogy telt és múlt az idő egyre többet meséltem magamról Lena-nak és ő is nekem. 

Ha volt időnk, egyre többet beszélgettünk, habár azt hiszem, ő kíváncsibb volt.

Egyik alkalommal arról beszéltünk vele és a diákokkal az egyik sétánk alkalmával, hogy kinek mikor jelentkezett ez ereje legelőször. Volt, akinek iskolás gyerekként, volt akiknél a pubertás korban jelentkezett először, én már ezzel az erővel születtem és nem is igen kíméltek, azonnal használnom is kellett. Nem is igazán tudom, milyen  hétköznapi embernek lenni, csak most, az itt töltött hónapok után kezdek emberivé válni.

 - Tanárnő, akkor maga nem is élt még egy pillanatig sem az ereje nélkül?  - kérdezte meg kíváncsiskodva az egyik tanítványom.

 - De, egyszer, két napig nem volt erőm napfogyatkozáskor... - mondtam elkomorodva, mert eszembe jutott, hogy mik történtek velem akkor, hogy kivel voltam éppen akkor, hogy éppen akkor törtek fel bennem soha nem ismert, emberi érzések.

 - És milyen volt a képességei nélkül?  - kérdezett tovább a leányzó.

 - Nem is tudom, olyan gyengének éreztem magam, de mégis, akkor éreztem magam igazán önmagamnak... - mondtam elmerülve az emlékekben és már ott jártam, akkor ott, Vele...

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

SYLER AND ELLE (egy elhagyatott házban)

 Aznap éppen Syler apja - akkor még azt hitte, hogy az apja - egy feladattal bízott meg bennünket, hogy találjuk meg és vigyük el neki Claire Bennet-et még aznap.

Mi úgyis tettünk, illetve az csak a megtalálás részre igaz, mert sajnos éppen abban a pillanatban tűnt el az erőnk, amikor meg akartuk támadni Claire-t és az apját. Így erőtlenül, Noah Bennett könnyen meglógott előlünk, mi meg csak erőtlenül, fejbe kólintva feküdtünk a földön.

Aztán, amikor már kettesben maradtunk, nagy nehezen feltápászkodtunk.

Sylernek Mr. Bennet kificamította a kezét, de én helyre tettem. Komolyan, úgy nyavalygott, mint egy kis óvodás és ez részben vicces is volt.

Aztán következett az elképedés. Amikor megbizonyosodtunk arról, hogy valóban nincs többé erőnk, Syler nem hogy dühöngött volna vagy elkeseredett, hanem boldognak tűnt.

- Mi történik velünk?  - kérdeztem én kétségbeesetten, hiszen olyan furcsa volt minden.

 - Fogalmam sincs. - felelte Ő elmélázva. - Korábban mindent megértettem, de most értelmetlen minden. - mondta most tényleg más hangon, mint eddig bármikor.

 - Emberek vagyunk. - mondta olyan hangon, mint akinél elmentek otthonról.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy őt ez örömmel tölti el, én pedig nem lepleztem elképedésemet. Azt hittem, ő az erőinek a megszállottja.

 - Te ennek örülsz?  - kérdeztem elkerekedett szemekkel.

 - Igazából...könnyebb. Nincs már az az éhség. Tudod, a hatalomvágy elbódít, mintha pamut meg jég lett volna a fejemben. - folytatta és még egy apró mosoly is megjelent az arcán.

 - Nem éreztem így már...mióta megismertelek. - fejezte be monológját, én pedig ismét éreztem a bűntudatot.

 - Én csináltam szörnyet belőled. Ez az én hibám. - mondtam kissé idegesen, nagyot sóhajtva, majd hátat fordítottam neki és idegesen járkálni kezdtem a szobában.

 - Nem! - vágta rá Syler hirtelen, mint aki mentséget keres a számomra és talált is., s közben utánam eredt.

- Te csak parancsot teljesítettél a Társaságnak.

 - Pontosan! De most tudod, milyenek vagyunk?? - kérdeztem még idegesebben, majd pár lépéssel közelebb mentem hozzá.

 - Gyengék?  - vágta rá az inkább kérdést, mint feleletet.

 - Többé nem vehetjük el, amit akarunk.  - mondtam még ugyanolyan nyúzott arckifejezéssel, mintha az életem múlna ezen.

  - Ki mondta?  - vágta rá elszántan Slyer, miután olyan megátalkodott képpel nézett rám pár másodpercig,  hogy az sem tudtam, mi van, aztán hirtelen megfogta a nyakam, magához húzott és határozottan megcsókolt.

Én először azt sem tudtam, hogy reagáljak, csak kimeresztett szemekkel néztem rá, azonban ajkai annyira finomak és gyengédek voltak, hogy pár másodperc múlva behunytam a szemem és csak élveztem ezt a fenomenális és egyre szenvedélyesebb csókot.

Abban a pillanatban éreztem, hogy számomra ez több, mint bármi eddig ezen a világon és azonnal meg is kívántam őt.

Úgy csókoltuk egymást, mintha számunkra ez lenne a világ és a kiút a boldog élethez. Talán az is lehetett volna...

 Egyre vadabbak lettünk, és e-csókok közben lassan kigombolta a pulcsimat és a földre dobta. Én meg a vágy hevében ugyanezt tettem az ő dzsekijével.

Hatalmas kezeivel átérte az egész derekam, majd szinte befedte velük egész felsőtestem. Nagyon jól esett, ahogy simogatott és tapogatott. Nem tudom, hogy ennyire jól csinálta-e, amit csinált, vagy csak azért volt különleges, mert olyat éreztem iránta, mint soha senki iránt. Mindegy, a gondolkodást ezzel be is fejeztem és ezután csak a vágyaim hajtottak.

Azután már ő is gyorsabb mozdulatokkal vette le a rövid ujjú felsőt és a melltartót rólam, én pedig kapkodó mozdulatokkal gomboltam ki az ingét. 

Ezután a földre ült, engem pedig óvatosan az ölébe húzott úgy, hogy lábaim egyelőre egy oldalon voltak, pont, mint egy kislánynak.

Csókjaink egyre vadabbak és erotikusabbak voltak, kezeink pedig egyre többet fedeztek fel a másik testén.

Egy idő után finoman letett az öléből és a földre, vagyis a dzsekijére fektetett, ő pedig fölém hajolt és így csókolgatta egész felsőtestemet, egészen a hasamig. Utána kigomboltam és levette a rólam a nadrágot, majd a maradék alsóneműt is, mire egész testem reszketett és tűzben égett érte.

Amikor kezével nőiességemhez ért, halkan nyögdécselni kezdtem, de aztán én is cselekedtem, tehát kicsatoltam a nadrágját és közös erővel letoltuk róla. Ugyanaz történt alsógatyájával is.

Soha nem akartam még így semmit, mint őt magamban tudni, de ahogy láttam, egyre gondoltunk, mert ezután már nem teketóriázott, hanem gyengéden, de mégis határozottan belém hatolt.

Mindketten felnyögtünk, aztán mozogni kezdet bennem, először csak finoman, érzékein, de aztán begyorsított.

Közben folyamatosan csókoltuk egymás ajkát, vagy néha ő a nyakamat, dekoltázsomat melleimet és én pedig egyre szenvedélyesebben simogattam felsőtestét.

Szinte egy ritmusban mozogtunk, és ő egyre jobban bennem volt, szinte teljesen betöltött. Egy idő után lassított a mozdulatain, de most inkább erősebben, tövig hatolóan mozgott bennem. Minden egyes lökésnél hangosan felnyögtünk vagy lihegtünk.

Aztán fordult a kocka, én kerültem fölülre.

Először csak feküdtem rajta és lassan mozogtam, élveztem, ahogy meztelen felsőtesteink egymáshoz tapadnak. Teljesen meghitt volt ez a pillanat. Ahogy szemeimbe nézett, tudtam, hogy ő is azt érzi, amit én.

 - Annyira szép vagy! - suttogta, amikor végigsimított arcomon, mire én kedvesen rámosolyogtam.

Ezután felültem rajta és körkörös mozdulatokkal mozogtam csípőmmel. Láttam rajta, hogy tetszik neki, mert közben csak úgy kapaszkodott combjaimba, fenekembe vagy éppen melleimet markolászta.

Na, a hangokkal én se spóroltam és szex terén sem fogtam vissza magam., egyre gyorsabban mozogtam rajta. Semmi sem érdekelt, csak élveztem és tettem, ahogy éreztem, önmagam voltam.

Éreztem, hogy közel már a csúcs, ezért egy picit ismét lassítottam mozgásomon, hogy meghosszabbítsam ezt az érzést s meg is akartam még csókolni őt. Csókolni, mert ezzel kit tudtam fejezni a vágyaimat  és az érzéseimet iránta. Aztán testemet elöntötte a forróság és csodálatos orgazmust éltünk át együtt.

Ő egy picit hátradőlt, én pedig rajta maradtam és mellkasára bújtam.

Ezután ő megfogta az ingét és a hátamra terítette, ami ismét arról árulkodott, hogy milyen gondoskodó is tud lenni.

Boldog voltam és arra jöttem rá, hogy szeretem őt. Mindig is szerettem, talán már akkor, amikor megismerkedtünk. Nem kellett ezt kimondani, de tudtam és éreztem, hogy benne is ezek a dolgok játszódnak most le.

Csak mosolyogtam, mert annyira új volt most minden, az hogy velem is történhetnek ilyen jó dolgok. Azt se vettük észre, hogy már hajnalodott.

 - Gondolod, hogy így marad?  - szólaltam meg aztán én először. Mindig is beszédesebb voltam.

 - Mi, a képességünk vagy mi ketten?  -  kérdezett ő meg vissza, mire halkan elnevettem magam.

 - Mindkettő. - feleltem aztán még mindig a mellkasán fekve.

 - Én már nem tudok semmit. - felelte aztán Syler elgondolkodva, de éreztem, hogy pont olyan békés, mint én.

 - Mi van, ha...így marad?  - kérdeztem miközben hirtelen felnéztem rá, de aztán ismét visszanyomtam fejem a mellkasára.

 - Akkor megkaptad, amit akartál. - válaszolta Syler gyengéd hangon és halványan el is mosolyodott.

 - És én mit akarok?  - kérdeztem én is ugyanolyan kedves hangon  és huncut mosoly közepette és most felemeltem fejem, hogy szemébe nézhessek, de ő is ugyanezt tette, majd gyengéden puszilgatni kezdte ajkaimat.

Aztán hátrasimította a hajamat, majd egy hatalmas levegőt vett és kifújta azt, mint akinek most esik le a válláról egész életének nehézsége.

 - Egy esély, hogy újragondoljunk mindent. Képesség és veszélyek nélkül. - tervezgetett miközben arcomat simogatta, én közben és elképedve hallgattam őt.

 - Ijesztő...  - mondtam elgondolkodva most én.

 - Igen. És váratlan. - mondta szerelmes hangon, majd ismét egy puszit akart adni a számra, de én elvettem a fejem. 

 - Mi a képességek vagy mi?  - kérdeztem meg előtte egy halvány és huncut mosoly kíséretében.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 - Miss Elle, miss Elle?  - zökkentett ki pár gyerekhang elmélázásomból.

 - Elmennénk mi is ide a játszótérre, szabad?  - kérdezte az egyik kislány az osztályomból, mire én csak bólintottam.

A gyerekek leléptek, csak Lena maradt velem, aki tudta, hogy miről van szó, azért csak szó nélkül átölelt, mert már megint a sírás határán álltam.

 - Mikor felejtem már el őt végre?  - kérdeztem szomorúan.

 - Hamarosan. - felelte barátnőm és még szorosabban ölelt most, ami egyre jobban megnyugtatott.